A tanulmány

A teljes tanulmányt letöltheti itt

Nyereséget azonban csak versenyképes vállalat tud termelni, ha nem tud, nem termel semmit (elbukik). Ezért ma a legtöbb kormány, kellő intellektuális bátorság, no meg a mozgásteret biztosító bőséges természeti kincsek híján a piaci versenyképességet kergeti. Egy ország piaci versenyképességét a termelését adó vállalatok versenyképessége adja, amihez a vállalati érdekeknek megfelelő társadalmi feltételekre van szükség. A makroszintű piaci versenyképesség tehát tőkevonzó képességet jelent. Versenyképesnek pedig ma az a társadalom nevezhető, amelyik (viszonylag) zökkenőmentesen képes kiszolgálni a tőkeértékesülés igényeit, beleértve annak zavarait, változásait is.

Az utóbbi évtizedek tapasztalatai szerint az alacsony bérű és egyszersmind liberális politikát folytató, a munkaerőt az adott viszonyok kiszolgálására ösztönző-kényszerítő országok vonzzák a tőkét, számítanak piaci értelemben versenyképesnek, bár e tényezők némelyikét a világgazdasági hierarchiában fent elhelyezkedő országok tőkekivitelük és az ennek jóvoltából hazautalt profitok segítségével ki tudják váltani. (Pl. USA) A tőke az alacsonyabb egységköltségű, mindenekelőtt alacsonyabb bérű régiókba áramlik, feltartóztathatatlanul. Ez alól ideiglenesen és egyes ágazatokban ki lehet bújni innováció révén, de ez sem nyújt tartós biztonságot. Egyrészt mert a termékinnovációnak sokhelyütt (pl. a tömeges és alapvető szükségletek, úgymint élelmiszerek, ruházkodás, lakhatás, közlekedés terén) nagyon szűk tere van, másrészt mert a termelési technológiák innovációja szükségképpen költségmegtakarító, élőmunkát kiszorító, foglalkoztatás- és bércsökkentő, tehát a tőkekiáramláshoz hasonló hatással jár.

Mindezek miatt a piaci versenyképesség velejárója a társadalmi polarizáció növekedése, amit csak tudatos és bőkezű szociálpolitikával lehet ellensúlyozni. Erre azonban az állam visszahúzódásával is a vállalati versenyképességet szolgálni kívánó kormányoknak nem jut pénze. A 2007-es magyar stabilizáció is ellene hat a társadalmi kohéziónak, fokozza a társadalmi polarizációt és előkészíti a társadalmi-politikai destabilizálódást.

Mi szolgálhatja ebben az igen szűkre szabott mozgástérben a lakosság hosszú távú érdekeit, a történelmi progressziót?

1. Az új hosszúhullám technológiájának, az információs technológiáknak az erőteljes használata, terjesztése. Ez a vállalati egységköltség csökkentéséhez is hozzájárul. Az az ország, ahol az IT széles körben elterjedt (nemcsak a vállalatoknál, de az otthonokban is), bérhátránya ellenére is képes lehet ringbe szállni a világpiacon a megrendelésekért, munkahelyekért, telephelyekért folyó harcban. Ma az IT a hosszú távú versenyképesség elengedhetetlen feltétele, egyszersmind az általános gazdasági-társadalmi fejlődés alapja.
2. A IT terjesztését, a lakosság intelligenciájának, boldogulási lehetőségeinek növekedését is szolgálja a nyitás a világra. Magyarország – nem egyedüliként – a megbocsáthatatlan és történelmileg túlhaladott Europa-centrizmus, sőt korlátolt „europrovincializmus” csapdájába farolta be magát, ahonnét óhatatlanul még mélyebbre, a nacionalizmus felé vezet az út. A provinciális és kirekesztő ideológiák helyett a befogadó és kozmopolita szemléletmód elterjedésére van szükség. A globalizáció nemcsak a termelés nemzetközi jellegét teljesítette ki, hanem a különböző társadalmak integrálásának lehetőségét és szükségességét is felvetette.
 
Mindkét vonatkozás az Európán kívüli világ felé való nyitást teszi a hosszú távú versenyképesség – és általában a társadalmi fejlődés – alapjává. Ha a versenyképesség egyik összetevője a sokoldalúan művelt és alkalmazkodóképes munkaerőállomány, akkor a hosszú távon sikeres külstratégiának az ezt szolgáló „világra-nyitást” kell támogatnia gazdasági, politikai és kulturális értelemben egyaránt.