Egy exkatona vacsorázik a családja körében, érdeklődik a gyerekek programjairól, kiviszi őket a karácsonyi ünneplőbe öltözött városba, majd lefekszik – de nem bír elaludni. Másnap motorra pattan, kimegy a vidéki nyaralóba, késeket fen, pisztolyokat tisztít, golyót készít és hihetetlen fegyverarzenálját próbálgatva forgáccsá lő egy fadarabot. Később egykori bajtársaival egy lezárt erdőbe megy, ahol elrejtett gépfegyverekkel és aknavetőkkel gyakorlatozik. A semmire, az elképzelt ellenségre lődözve.

A foci, az ultramozgalom (Európa ezen a részén értsd: szervezett bűnözéssel keveredő futballhuliganizmus) fontos szerepet játszik Branko Schmidt alkotásában, melynek angol címe – Bad Blue Boys – a zágrábi Dinamo szervezett fanatikusainak (BBB) nevére utal. Maga a film a zágrábi Dinamo (horvát) és a belgrádi Crvena zvezda (szerb) 1990-es, stadionrombolásba fulladt focimeccsének képeivel kezdődik, majd láthatjuk a későbbi háborúban elesett szurkolók emlékére állított táblát is. Az exbajtársak – a filmből, sajnos, nem derül ki, hogy főszereplői a mai napig aktív tagjai-e az Európa-szerte rettegett, sokszor saját focistáit is veréssel nevelő BBB-nek, vagy már e téren is nyugdíjba vonultak – néha összeülnek egy-egy sörre, és az 1990-es Dinamo-Zvezda botránymeccs képeire nosztalgiáznak egymásba karolva, énekelve.

Történelmi romantikusok szerint ez – az alábbi videón megtekinthető – meccs volt a délszláv háború első csatája, még vadabb értelmezések szerint kirobbantó oka. Maga a mérkőzés el sem kezdődött, a szurkolók nacionalista szócsatája ugyanis még a kezdő sípszó előtt véres harcba torkollt. A helyszínen lévő, kislétszámú rendőrség sokáig be sem avatkozott, majd – amikor már nem volt más választása – a szurkolóknak esett, leginkább a pályát időközben elözönlő hazaikat gyepálva. Ebben az adok-kapokban vált „nemzeti hőssé” a rendőr ütlegelését karaterúgással törlesztő Zvonimir Boban, az AC Milan későbbi sztárja is.

A rendező – saját bevallása szerint – évekig üldözte filmje főszereplőjét, míg az kötélnek állt – feltételekkel. Ezek egyike az volt, hogy a filmben nem mutathatja meg az arcát (családtagjai, barátai ezzel szemben megjelennek), és nem is nyilatkozik. Ez kemény feladat elé állítja az alig félórás, narrátor nélküli film alkotóját, aki így beállított jelenetekkel kénytelen bemutatni alanyát: eljátszatja vele, ahogy éjszaka felébred és őrlődik, orvosi papírokat lapozgattat vele, követi őt a tetoválószalonba és a konditerembe. Az arcnélküliség azonban szélesebb kontextusba helyezi a főszereplő történetét: ő csupán egyike a poszttraumás stresszben szenvedő exkatonáknak, akik munkanélküliként élik életüket a háború utáni Horvátországban.

A filmet nézve azonban felmerül a kérdés: ha a rendező azt szerette volna bemutatni, hogy a háború által lélekben megnyomorított katonák mennyire nem tudnak beilleszkedni a béke társadalmába, akkor ehhez miért az Európa-szerte agresszivitásukról ismert Bad Blue Boys egyik ultráját választotta filmje főszereplőjévé. Így Schmidt alkotásából megtudjuk ugyan, hogy egy agresszióra egyébként is hajlamos egyén miként válik az évekig tartó vérengzés után – egy veterán családapa álcája alatt – időzített bombává, hogyan cseréli le bokszerét és kését a háborúból visszamaradt aknavetőkre és sorozatlövőkre, de a kapott képet árnyalja a főszereplő alapjelleme, melyre történnek ugyan utalások, de a film rövidsége és szótlansága miatt homályban marad.

A film megtekinthető a Verzió Fesztiválon, további részletek itt.