Afganisztánban 1973 nyarán puccsal megdöntötték a királyságot, majd 1978-ban újabb államcsínnyel a szocialista elveket hangoztató Népi Demokratikus Párt került hatalomra, amely marxista, szekuláris rendszert próbált meg rákényszeríteni a hagyományos iszlám társadalomra. Menekültek özönlöttek a szomszédos Pakisztánba és Iránba, ahonnan visszaszivárogva, amerikai és pakisztáni segítséggel szervezett harcba kezdtek a hódítók és a központi hatalom ellen.

A kabuli kormány folyamatosan a Kreml segítségét kérte, de az sokáig elzárkózott a beavatkozástól. Miután a belharcok során 1979 végén ellenfelei meggyilkolták Mohamed Taraki elnököt, s likvidálója, Hafizullah Amin is egyre reménytelenebb helyzetbe került, az SZKP Politikai Bizottságának egy szűk köre - Leonyid Brezsnyev pártfőtitkár, Dmitrij Usztyinov védelmi miniszter, Jurij Andropov KGB-vezető és Andrej Gromiko külügyminiszter - 1979. december 12-én az intervenció mellett döntött.

1979. december 25-én a turkesztáni katonai körzet csapataiból verbuvált 40. szovjet hadsereg átlépte az afgán határt, majd 27-én ejtőernyős kommandósok foglalták el Kabul és az ország stratégiai pontjait. Ugyanezen a napon különleges egységek megostromolták az elnöki palotát, megölték Amin elnököt, majd az afgán vezetés élére a mérsékelt Babrak Karmal került. A szovjet lépés azonnali és heves nemzetközi reakciókat váltott ki, az Egyesült Államok a bevonulásban a szovjet geopolitikai játszma egy újabb lépését látta, az ENSZ Közgyűlése pedig (később évente megújított) határozatban szólította fel a Szovjetuniót a kivonulásra.

A 115 ezres szovjet kontingens megerősítette a keményvonalas kurzus után engedményekkel próbálkozó Karmal-kormány helyzetét, ám a központi vezetés befolyása ennek ellenére az ország egyharmadánál nagyobb területre soha nem tudott kiterjedni. A költséges, katonailag-politikailag is tarthatatlan helyzet egészen Gorbacsov hatalomra kerüléséig fennmaradt: ő az 1985-ös szovjet-afgán csúcstalálkozón tájékoztatta Karmalékat csapatkivonási szándékáról, amelyről aztán 1986 novemberében született döntés. Az első szovjet egységek 1986 végén távoztak, majd átfogóan 1988. május 15-én kezdődött el a kivonulás és 1989. február 15-én ért véget, ez idő alatt a szovjet egységek már nem folytattak támadó hadműveleteket. Az eleve kudarcra ítélt intervenció sebei máig sajognak: a hivatalos veszteséglistán 14 433 szovjet halott szerepel, s majd félmillió katona élete ment tönkre fizikai-lelki sérülései miatt.

A kivonulás alatt a Babrak Karmal helyére ültetett Mohammad Nadzsibullah 1987 januárjában nemzeti megbékélést hirdetett, miniszteri tárcákat ajánlott fel az ellenzéknek, s egészen 1992-ig tartani tudta hatalmát. Őt az iszlám felkelők győzelme után, 1996-ban nyilvánosan kivégezték.