Arab-izraeli békepuhatolózások

Mozgásba lendült az arab–izraeli fronton is az USA közel-keleti diplomáciája, amelyet éppen eléggé leterhel az afganisztáni–pakisztáni válsággóc, az iráni atomprogram és az iraki kivonulás. Muszáj volt azonban lépni, Barack Obama amerikai elnök tavaly januári beiktatásakor egyik fő céljaként határozta meg az izraeli–palesztin konfliktus rendezését. Csakhogy még a párbeszéd beindításához is több mint egy év kellett, a felek Obama elnöksége alatt először tárgyalnak. Ráadásul közvetetten, George Mitchellnek, Washington közel-keleti küldöttének ingadiplomáciája segítségével. A kezdeményezés támogatására Joe Biden amerikai alelnök is a térségbe utazott.

Az Arab Liga külügyminiszteri ülése a múlt héten Kairóban adta áldását a tárgyalásra, amit Mahmúd Abbász palesztin elnök kért. Abbász szinte lehetetlen helyzetbe lavírozta magát azzal, hogy a 2009. januári gázai háború miatt felfüggesztett tárgyalásokat a ciszjordániai zsidó telepek bővítésének izraeli leállításához kötötte. Az elnököt Washington is bátorította, szintén a telepesítés teljes befagyasztását követelve a zsidó államtól. Benjamin Netanjahu izraeli kormányfő azonban csak részben állította le az építkezéseket, amit Obama – kihátrálva a palesztin elnök mögül – végül elfogadott.

Az amerikai és arab szövetségesei nyomására született kairói döntés lehetővé tette ugyan Abbász számára, hogy visszatérjen a tárgyalóasztalhoz, de ettől még tény a meghátrálás. Ráadásul az Arab Liga csak négy hónapot adott valamiféle eredmény elérésére, mondván, javaslata a 2002-es ajánlatán alapul, mely tartalmazza a visszavonulást az 1967-es határokig. Netanjahu jobboldali kormánya azonban aligha fogja átengedni Kelet-Jeruzsálemet a palesztinoknak.

Érik a helyzet az áttörésre, és bár a tangóhoz két ember kell, van úgy néha, hogy három – utalt Netanjahu az amerikai közvetítő szerepre. Derűlátásával egyedül maradt, az Arab Liga nem túl lelkes, és a palesztinok sem, akik vészjóslóan közölték, hogy a két évtizede kezdődött békefolyamat utolsó esélyének tartják a mostani kezdeményezést. Az ő hangulatuk azért is borús, mert az izraeli kormány a napokban újabb 600 otthon megépítésére adott engedélyt Kelet-Jeruzsálemben, további 110 lakásra a várostól délre, egyúttal két ciszjordániai vallási szentélyt is felvett az izraeli nemzeti örökség listájára, a zsidók és muszlimok által egyaránt tisztelt Ráhel sírját Betlehemben és a Pátriárkák sírját Hebronban.

Ha sikerülne is megállapodnia valamiben az izraeli kormánynak az Abbász vezette palesztinokkal, a Gázai övezetet uraló iszlamista Hamász már a tárgyalást is elutasította. A mozgalom egyre megosztottabb, ami akadályozza a kiegyezést az Abbász vezette világi Fatahhal. A Hamászon belüli szakadást minden eddiginél jobban mutatja, hogy Mahmúd Zahár, a mozgalom egyik gázai vezetője lemondta részvételét abban a küldöttségben, amely a 2006-ban gázai szélsőségesek által elrabolt Gilad Salit izraeli katona szabadon engedéséről alkudozott a zsidó állammal. A nagy port kavart távozás hátterében az áll, hogy a Hamász pragmatikusabb gázai vezetői – köztük Zahár és Iszmail Hanije kormányfő –, valamint a Damaszkuszban élő, Khaled Mesál fémjelezte, egyre radikálisabb külföldi vezérkar tagjai képtelenek dűlőre jutni Salit sorsáról és a Fatahhal való kibékülésről. Márpedig a palesztin egység nélkülözhetetlen az Izraellel kötendő bármiféle tartós megállapodáshoz.

Miközben Zahár és Hanije közeledne az arab világhoz, elsősorban Egyiptomhoz és Szaúd-Arábiához, Mesál rendre Teheránban fejezi ki szolidaritását Mahmúd Ahmadinedzsád iráni elnökkel. Az arab sajtó egy része is úgy ábrázolja a Hamászt, hogy egyiptomi és iráni táborra szakadt. A szervezet presztízsét tovább rontja, hogy kiderült, egyik alapítójának fia, Moszab Juszef tíz éven át Izraelnek kémkedett. Juszef a CNN amerikai tévének adott múlt heti interjújában részletesen beszámolt a Hamász sötét dolgairól, például a leszámolásokról. És bárki tette is el láb alól Mahmúd al-Mabhuh Hamász-vezetőt januárban Dubaiban – a gyilkossággal vádolt Izrael kormánya cáfolta, hogy titkosszolgálata, a Moszad követte volna el a merényletet –, úgy tűnik, a mozgalmon belülről is segítették az akciót.

A propagandavereség mellett a Hamász egyre komolyabb biztonsági kihívással áll szemben a Gázai övezetben. Az al-Káida ideológiája által vezérelt fundamentalista csoportok az utóbbi hetekben fokozták merényleteiket a Hamász tisztviselői ellen. Ezek a csoportok – amelyek létszáma a több száz főtől a néhány tucatnyiig terjed – nem kevesebbel vádolják a Hamászt, mint hogy ellenzi Allah uralmát, mert nem vezeti be a muszlim törvénykezést, a saríát.

Arra, hogy a Hamász kibéküljön a Fatahhal, elfogadja Izrael létét, és konszolidálja hatalmát, akkor van esély, ha a mérsékelt szárny kerekedik felül, és a damaszkuszi száműzetésben élő vezetés kikerül Irán befolyása alól. Ebben kulcsszerepet játszhat Szíria, amelyet Washington újabban meggyőzni és nem elszigetelni akar. Robert Ford arabista diplomata személyében például új amerikai nagykövetet neveztek ki a damaszkuszi misszió élére. Elődjét a Bush-kormány 2005-ben hívta haza Rafik Hariri volt libanoni kormányfő meggyilkolása után, mert a merénylet mögött Szíriát gyanította.

Obama politikája igen kockázatos. A republikánusok máris azzal vádolják, hogy az új nagykövet kinevezésével azt üzeni, kifizetődőbb hajthatatlan ellenségként, mint együttműködő partnerként viselkedni. A teljes diplomáciai kapcsolatok mindazonáltal az eddiginél nagyobb mozgásteret kínálnak az USA-nak ahhoz, hogy Szíriát leválassza Iránról, és kibékítse Izraellel, aminek egy fokkal talán nagyobb az esélye, mint a palesztin–izraeli megállapodásnak. Damaszkusz állítólag hajlandó lenne elfogadni a szakaszos izraeli kivonulást a Golán-fennsíkról, és már a terület felének átadásakor kész a kapcsolatok normalizálására, az ellenségeskedés beszüntetésére.

Az USA-nak rá kell azonban vennie Izraelt az 1967-ben elfoglalt Golán feladására. Ez nem egyszerű, mert nemcsak a pontos határt nem jelölték még ki, de a térség fő vízforrásának, a Kineret-tónak az ellenőrzése is kockán forog. Izrael ugyanakkor elvárja Szíriától, hogy szakítson Iránnal, és szüntesse be a libanoni Hezbollah és a Hamász fegyveres támogatását. Damaszkusz viszont csak a Golán visszaszerzése után hajlandó alku tárgyává tenni viszonyát az Izrael-ellenes tengellyel.

KERESZTES IMRE