Nem csak áldozat

A német politikai kultúra része, hogy az elődök nem szokták nyilvánosan bírálni utódaikat. Különösen igaz volt ez kancellárok, alkancellárok esetében. Helmut Schmidt, aki 1974–1982 között volt a német kormány feje, most mégis így tett, amikor az általa kiadóként jegyzett hamburgi Die Zeit hasábjain azt vetette Angela Merkel kancellár szemére, hogy túl későn reagált a görög adósságválságra. Igaz, Schmidt szerint a felelősségben osztozik vele Nicolas Sarkozy francia elnök is, hiszen mindketten legalább január óta tudták, hogy baj lesz, mégsem cselekedtek, és ezzel veszélybe sodorták az eurót, Schmidt szavaival „Franciaország és Németország közös gyermekét, amelyet annak idején Francois Mitterrand és Helmut Kohl együtt tartott a keresztvíz alá”. Az emelkedett szavaknál lazábban fogalmazott Joschka Fischer volt alkancellár-külügyminiszter, aki szerint Merkel egyszerűen elvacakolta a helyzetet, nem ismerte fel a cselekvés szükséges pillanatát, és „lekéste a randevút a történelemmel”.

Bírálatok ide vagy oda, a berlini kormány végül mégis lépett, és a múlt pénteken a parlament mindkét háza gyorsított eljárásban megtárgyalta, majd elfogadta a 148 milliárd eurós német hozzájárulást az összesen 750 milliárd eurós uniós mentőcsomaghoz (HVG, 2010. május 22.). A Kínából és afganisztáni villámlátogatásáról hazatért Horst Köhler államfő pedig rögtön alá is írta a törvényt, amely máris hatályos. Legfeljebb egy kicsivel többe kerül, és némi szépséghibája, hogy – bár Merkel szerette volna, ha összpárti egyetértés alakul ki, jelezvén, Németország egységes a hozzájárulás kérdésében – a szociáldemokraták és a Zöldek tartózkodtak, a Baloldal pedig egyenesen ellene szavazott.

Akárhogy is, a csomag kész, és a minap a görög válság kezelésére elfogadott 22,4 milliárdos berlini hitelgaranciát hozzátéve az a benyomás keletkezhet, hogy Németország hatalmas áldozatokat kénytelen hozni a felelőtlenül költekező többi uniós tagállam, köztük elsősorban a déliek, vagyis a görögök mellett az olaszok, a spanyolok és a portugálok érdekében (a spanyol és portugál megszorító csomagról lásd Ibériai kezelés című írásunkat). Ráadásul mindez olyan helyzetet teremt, hogy a tavaly őszi Bundestag-választások egyik központi ígéretétől – miszerint a jobboldali konzervatív CDU– CSU és az FDP pártszövetsége csökkenti az adókat – egy időre búcsút kell venni, amit Merkel már be is jelentett.

A német sajtó egy része által jócskán táplált feltételezést, hogy ezért kizárólag a költségvetési pénzeket eltapsoló, túlburjánzó, korrupt állami bürokráciát fenntartó, az EU-t hamis pénzügyi jelentésekkel az orránál fogva vezető görögök lennének a felelősek, egyre több neves közgazdász vonja kétségbe. A slendriánságra persze nincs mentség – mondja Peter Bofinger, a würzburgi egyetem professzora –, a gazdaság állapotáról a kormány és a nyilvánosság számára évente jelentést készítő ötfős bölcsek tanácsának tagja. Korábban is előfordult – görögökkel, olaszokkal és másokkal is –, hogy a megnövekedett államadósságot az ország teljesítőképessége képtelen volt finanszírozni. Ilyenkor jött a jól bevált leértékelés, ami megdrágította az importot, lökést adott az exportnak, rendeződtek a sorok – aztán lehetett újra költekezni. Az euróövezeti országokban ez már nem járható út, és miközben a német kivitel szinte minden piacot letarol, a kisebb teljesítőképességű országok egyre inkább veszítenek versenyképességükből. Persze saját hibájukból is, de azért figyelemre méltó a Bofinger által közzétett szám, hogy az euró bevezetése óta Németország 895 milliárdos többletet halmozott fel. Vagyis Berlin nemhogy ráfizetne az euróra – ahogy a mentőcsomag ellenzői sugallják –, hanem első számú haszonélvezője a közös valutának.

E többlet egyik forrása az olcsó német munkaerő. Az első hallásra hihetetlennek tűnő megállapítás mögött az a tendencia húzódik meg, hogy az utóbbi tíz-tizenkét évben a német gazdaságpolitika egyik központi törekvése volt a bérköltségek féken tartása. Németországban az egységnyi GDP létrehozásában évről évre csökken a bérek aránya, a szövetségi statisztikai hivatal szerint évente egy százalékkal. Vagyis a munkavállalók nem részesülnek arányosan a gazdaság teljesítményéből, ami egyrészt igazságtalan, másrészt közgazdaságilag is hátrányos, mert lenyomja a belföldi fogyasztást.

Ezt a meggyőződést vallja többek között a DGB szakszervezeti szövetség is, amely múlt heti kongresszusán elő is állt a megoldási javaslattal, és eddigi követelését megemelve az egységes, 8,50 eurós órabérből kalkulált minimálbér országos bevezetését szorgalmazta. A munkaadók a korábbi 7,50-es javaslatot elengedték a fülük mellett, de a DGB most sztrájkot helyezett kilátásba.

Mindazonáltal aligha valószínű, hogy a munkaadókkal, nagyvállalkozókkal, bankokkal kitűnő kapcsolatot ápoló jobboldali konzervatív kormánykoalíció elfogadna egy ilyen törvényt. Pedig a német belföldi fogyasztás növekedése a Bofinger által javasolt beruházási programmal karöltve nem csupán az euróövezet gondjain enyhíthetne. Merkelt is megkímélné rendre negatív eredménnyel végződő összehasonlításoktól elődjeihez képest. Az utóbbi napokban nem csupán Kohl történelmi helyzetfelismerő képességét állították szembe Merkel halogató taktikájával, de a mai CDU-s kancellárnak azt is végig kellett hallgatnia az eurómentő csomag vitájában, hogy az első kereszténydemokrata kancellár, Ludwig Erhard sem úgy képzelte a szociális piacgazdaságot, hogy ötmillió ember keresete nem éri el a követelt minimálbért, 1,3 millióan pedig a fizetés mellett szociális segélyre is szorulnak. Bizonyos értelemben ők most is áldozatot hoznak, miközben a gazdaságpolitika nyomán a nemzeti vagyon 60 százaléka a népesség 10 százalékának a kezében összpontosul, 27 százaléknak pedig semmiféle vagyona sincs, egyik napról a másikra él, többek között a teljesítményhez képest mesterségesen alacsonyan tartott munkabérek miatt.

WEYER BÉLA / BERLIN