Haláltánc

Huszonegy éve volt az első, a múlt szombaton az utolsó: a világ legnagyobb technozenei partija, amely Németországban az utóbbi két évtizedben rendre milliós tömegeket vonzott, 20 ember halálát és több mint ötszáz sebesülését okozó pánik után végérvényesen befejeződött.

1989. július elsején a berlini (akkor még nyugat-berlini) Kurfürstendammon egy rozzant VW mikrobuszra pakolt hangfalakból szóló elektronikus zenére százötvenen táncoltak-vonultak az utcán. A múlt szombaton Duisburgban sok százezren voltak, és még többen szerettek volna odamenni, ám a rendezvénynek helyet adó egykori teherpályaudvarhoz vezető egyetlen úton, egy szűk alagútban délután kitört a pánik, a menekülni akarók egymást taposták halálra.

AP/Michael Sohn

 Németországban az azóta eltelt időben az foglalkoztatja a közvéleményt, hogyan fordulhatott ez elő, ki a felelős a tragédiáért, hiszen az eddigi monstre rendezvények évről évre komoly incidens nélkül zajlottak le. Lapzártánkkor annyit lehetett tudni, hogy a hatóságok lefoglalták a rendezvény biztonsági terveinek dokumentációját, elemzik a videofelvételeket – a hivatalosakat és a YouTube-ra feltett magánfilmeket –, tanúkat hallgatnak meg. A nyomozást az elfogultság miatt nem a helyi, duisburgi, hanem a kölni rendőrség vezeti, az ügyészség pedig halált okozó gondatlan veszélyeztetés miatt vizsgálatot indított.

Friede, Freude, Eierkuchen, vagyis szabadon fordítva virágeső, pompa, kék ég (szó szerinti jelentésében béke, öröm, palacsinta) – ez volt az első Loveparade jelszava. Ehhez a mottóhoz ragaszkodtak később is, amikor már nem százötvenen, hanem milliónyian gyűltek össze Berlin utcáin, hogy vég nélkül – pontosabban mindig szombat délutántól vasárnap hajnalig – táncoljanak a felvonuló kamionokra telepített hangágyúkból dübörgő technozenére. Ami persze nem kellett hogy mindenkinek tetsszen, de az újraegyesítés utáni német főváros toleráns, így a kilencvenes években és az ezredforduló után is intézménnyé vált a Loveparade Berlinben (HVG, 2001. október 6.).

Az eleinte önkéntes alapon szerveződő esemény, amely egészen 2001-ig a „politikai rendezvény” státusát élvezhette (ez azt jelentette, hogy a szervezőknek nem kellett fizetniük a rendőri biztosításért és a közterület-takarításért), végül a kommercializálódás sorsára jutott. Vagyis szponzorok, vendéglátók, lebonyolítók és minden egyéb résztvevő anyagi érdekei kerültek előtérbe. 2004-ben és 2005-ben el is maradt, aztán 2006-ban Berlinben még rendeztek egy utolsó nagy technopartit, utána a Ruhr-vidéken próbáltak szerencsét.

Ekkor már nem az alapítók, elsősorban a Dr. Motte művésznéven tevékenykedő DJ, hanem egy igazi üzletember, a több mint száz konditeremből álló McFit fitneszhálózat tulajdonosa és vezetője, Rainer Schaller jegyezte a Loveparade-et. 2007-ben Essenben még siker volt, 2008-ban Dortmundban is, de tavaly Bochum már lemondta a rendezést. Az ottani felelősök, mindenekelőtt a rendőrfőkapitány úgy látták, ami a hárommilliós Berlinben „elment”, vagyis az egymilliónál több látogató, az számukra már túl nagy megterhelés.

Az idén a 491 ezres lélekszámú Duisburg volt a soros rendező, és nem mondta le. A 14 százalékos munkanélküliségi rátával küzdő, egykor szebb napokat látott, de ma lúzerként számon tartott iparvárosnak úgy kell az image-változás (no meg a vendéglősök és a szállásadók adóbefizetése), mint egy falat kenyér. Talán ezért voltak a kelleténél kevésbé szigorúak a rendezőkkel. Mert annyi már most tudható, hogy a terület, ahová az engedélyt kiadták, maximum 250 ezer ember befogadására alkalmas – legalábbis ha komolyan veszik saját városi rendeletüket, amely szerint tömegrendezvények esetében egy négyzetméterre maximum két látogató juthat. A szervezők viszont milliós látogatószámot vizionáltak.

 Igaz, annyian nem mentek, a rendőrség végül négyszázezer körüli számról beszélt, de ez is elég volt a bajhoz. Nem azért, mert ilyen sokan voltak – egy héttel korábban a Ruhr-vidéket átszelő, és az alkalomra lezárt A40-es autópályán rendezett népünnepélyre legalább kétmillióan mentek el –, hanem mert a jelek szerint az oda- és elvezető utak tervezésénél hibát követtek el. A rendező pályaudvarra ugyanis egy alig húsz méter széles, 120 méter hosszú alagúton áthaladva lehetett eljutni, ahonnan egy régi rámpára ért a tömeg. Ott úgy összetorlódtak az emberek, hogy sokan közülük előbb csak légzészavarokkal küszködtek, később pánikba estek, menekülni próbáltak. Az alagúttal azonos szinten lévő rámpáról egy keskeny lépcső vezetett fölfelé, ezen próbáltak feljutni. Volt, aki visszaesett, volt, aki csak megbotlott a lépcső alján – az utánuk jövők már nem tudtak megállni, a tömeg nyomta őket hátulról, vagyis az áldozatokat a szó szoros értelmében agyontaposták.

Hogy történhetett, ki adta az engedélyt az útvonalra, miért nem tudták megakadályozni a katasztrófát? – a tragédia utáni sajtótájékoztatón az újságírók egyre élesebb hangon követelték a választ a város vezetőitől, akik azonban hallgatásba burkolóztak. Adolf Sauerland, Duisburg kereszténydemokrata polgármestere elment ugyan a helyszínre, ahol gyászolók helyeztek el virágokat, mécseseket, de gyorsan távoznia kellett a korántsem hízelgő megjegyzések miatt. Lemondani nem akar – legalábbis a vizsgálat végéig nem, holott végső soron ő adta meg az engedélyt, és mint utólag kiderülni látszik, a városi rendőrség és a tűzoltóság aggályai ellenére.

Hannelore Kraft, a tartomány két hete megválasztott szociáldemokrata miniszterelnöke személyesen is átélhette a hozzátartozóikért aggódók izgalmait, hiszen az ő 17 éves fia is a Loveparade látogatói között volt. Ő szerencsésen megúszta, de soká tartott, mire ez kiderült, mert amikor az első hírek megjelentek a pánikról, mindenki elkezdett telefonálni – és a mobilhálózat túlterheltté vált. Rövid hivatali ideje okán Kraft persze nem tehető felelőssé a katasztrófáért, a rendezés joga és felelőssége különben is a városoké, adott esetben Duisburgé, de a kormányfő szerint meggondolandó, hogy hasonló méretű eseményekhez a jövőben a tartományi belügyminisztériumnak is legyen szava. A Loveparade-et ez már nem fogja érinteni, mert a rendezők még a hét végén bejelentették, hogy tekintettel a tragikus végkifejletre, ez volt az utolsó szeretetparádé.

WEYER BÉLA / BERLIN