Összenőttek

Havi öt euró – ennyivel lesz több a jövőben a tartósan állás nélküliek és a szociális segélyre jogosultak ellátására hivatott, Hartz–IV néven elhíresült segély összege Németországban. Az eddigi havi 359 euró helyett 364 euróról szóló kormányzati döntés a német egység huszadik évfordulója előtti napokban került nyilvánosságra, ami tág teret adott a heves politikai bírálatok mellett az akasztófahumoros értékeléseknek is. „Mi vagyunk az egyetlen nép, amely a magasabb lakbérekért, a drágább kenyérért és a kevesebb munkahelyért ment az utcára” – utalt a napokban egy keletnémet kabaré arra, hogy a húsz évvel ezelőtti NDK-sok várakozásai nem mindenben teljesültek. Merthogy az egyesített Németország keleti felében élők több lakbért fizetnek, drágábban veszik az élelmiszert, mint az államilag szubvencionált NDK-s árrendszer idején. És persze a munkanélküliség is őket sújtja jobban.

Az államszocializmusra egykor ráunt NDK-sok közül sokan érzik úgy, hogy a saját bőrükön tapasztalhatták meg, bizony igaz volt, amit annak idején az ideológiai oktatás keretében a kapitalizmus politikai gazdaságtana címén tanítottak nekik. Az újraegyesítést követő privatizáció, de már az azt megelőző valutaunió is kíméletlenül padlóra küldte a keletnémet gazdaságot. Az 1990. október 3-át követő két évben hárommillióan veszítették el a munkájukat, gyárak százait csukták be, és a Helmut Kohl akkori kancellár által ígért „virágzó tájak” sokszor úgy valósultak meg, hogy az elhagyott gyárak és kiürült lakótelepek helyét fölverte a gaz.

 Ezzel együtt a mindenért panaszkodó keleti, a Jammer-Ossi és a mindent jobban tudó nyugati, a Besser-Wessi kliséje egyre kevésbé van jelen a huszadik évfordulót övező hétköznapokban. Mert igaz ugyan, hogy a keletnémet fizetések még mindig csak a nyugati országrész átlagos jövedelmének négyötödét érik el, de hát az arány 1991-ben még csupán 57 százalék volt. Ugyanakkor húsz év alatt duplájára nőtt az egy főre jutó gazdasági teljesítmény a keleti országrészben, kétszeresére emelkedett az órabér, és az életszínvonalat meghatározó számos olyan jellemző is megugrott, mint a tízezer lakosra jutó orvosok száma, vagy az egy főre jutó lakásnégyzetméter.

Bár a keletiek sok tekintetben változatlanul lemaradnak a nyugatiak mögött, egy területen már biztos ők állnak jobban, ez pedig a nyugdíjak nagysága. Ma egy átlagos keleti polgár 840 eurót kap havonta, nyugati sorstársa csak 697-et. A magyarázat az egykori NDK foglalkoztatási politikájában keresendő: ott a nők döntő többsége is dolgozott, s ők most saját jogon kapják az időközben előbb nyugati márkává, majd euróvá nemesedett öregségi ellátásukat. Nyugati asszonytársaik döntő része ugyanakkor háztartásbeliként élte valószínűleg kényelmesebb életét, most viszont legfeljebb özvegyi nyugdíjat kaphat.

Markánsan javult a születéskor várható élettartam, míg az NDK-s időkben a férfiak 70, a nők 76,2 évre számíthattak, ma 76,1 illetve 82,2 évre. E fejlődés mindazonáltal gondokat is okoz: mivel az átlagéletkor növekedése az egész országra igaz, egyre nehezebb az egészségbiztosítás finanszírozása. Így aztán másik „évfordulós ajándékként” a német polgárok az egészségbiztosítási járulék emelését kapják a Merkel-kormánytól. A bruttó jövedelem 14,9 százalékáról 15,5-re emelik a kötelező befizetést, azzal a megszorítással, hogy ha a biztosító ebből a pénztömegből sem jönne ki, akkor jogosult az év végén kiegészítő járulékot kivetni.

De ez már össznémet kérdés – mint ahogy az is, meddig kell még fizetni az egykori NDK fejlesztésére fordított összegek egyik forrását, az úgynevezett szolidaritási járulékot. A béreket és a cégek nyereségét terhelő 5,5 százalékos „szolit” a személyi jövedelemadóval és a társasági adóval együtt szedik be, mégpedig keleten és nyugaton egyaránt. Ezt különben az egykori NSZK-ban sokan sokáig nem is tudták, hangoztatva a tévhitet, hogy „mi tartjuk el a keletieket”. A kötelező fizetést most az alkotmánybíróságon támadták meg – néhány alsó-szászországi adózó, a koalíció kisebb pártja, a liberális FDP politikai támogatásával a háttérben –, ám a karlsruhei bírák úgy vélték, az eredetileg tervezett időig, tehát 2019-ig jogos a szolidaritási járulék kivetése.

Attól azonban aligha kell tartani, hogy ez az ítélet a kelet–nyugati ellentét vagy gyanakvás valamiféle erősödéséhez vezetne. Az évek előrehaladtával egyre inkább kézzelfoghatóvá válik Willy Brandt egykori megállapítása, miszerint „összenő, ami összetartozik”. Ma már a megkérdezettek alig tíz százaléka véli úgy, hogy jobb volt a kettéosztottság a fal idején.

A huszadik évforduló kapcsán rendezendő hétvégi ünnepségek egyébként az előjelek szerint meg sem fogják közelíteni a tavalyi, a berlini fal leomlására emlékező események színvonalát. Akkor Merkel meghívására Berlinbe utaztak az EU állam- és kormányfői, Hillary Clinton tolmácsolta Barack Obama amerikai elnök személyes üzenetét, a Szolidaritás-alapító Lech Walesa lengyel exállamfő és Németh Miklós volt magyar kormányfő szimbolikusan újra ledöntötte a sztiropolból ismét felhúzott fal egy-egy darabját, a berliniek pedig tapsoltak, örültek. Hiszen 1989. november 9-e mégiscsak az ő spontán megmozdulásuk volt, még akkor is, ha egy utolsó óráit élő rezsim funkcionáriusának tétova elszólása miatt indultak meg az átkelőhelyek, a fal felé. Ezzel szemben 1990. október 3-a, a tényleges, nemzetközi jogi erejű újraegyesítés Kohl diplomáciai ügyessége, a négy plusz kettes tárgyalásokon makacsul követett stratégia, az emberek feje fölött zajló „nagypolitika” következménye. Merkel azzal, hogy a falbontást helyezte az első számú ünnep helyére, végképp kilépett Kohl árnyékából – egyúttal azt az érzést kölcsönözte az egykori NDK polgárainak, hogy nem csupán játékszerei, hanem alakítói is voltak a történelemnek.

WEYER BÉLA / BERLIN