Legyűrve, de nem megsemmisítve

Ha az ellenséged hangya, képzeld elefántnak – a régi közmondás logikája mentén üzent hadat Washington az al-Káidának a New Yorkot és Washingtont ért 2001. szeptember 11-ei terrortámadás után. Legalábbis szakértők ezt állítják most azon dokumentumok alapján, amelyek a májusban megölt Oszama bin Laden pakisztáni házából kerültek elő. A számítógépes fájlokból, optikai lemezekből, írott feljegyzésekből az derült ki, hogy a szervezet Pakisztánban bujkáló kemény magja több időt töltött a védekezéssel, a pénzhiányra való panaszkodással, mint azzal, hogy például atombombához jusson. Ám talán éppen az USA kemény fellépésének köszönhető, hogy a New York-i ikertornyok romba dőlésének tizedik évfordulója közeledtével több terrorszakértő is úgy véli: az al-Káida az összeomlás szélére jutott.

Ebben óriási szerepük volt az amerikaiak által Pakisztánban indított támadásoknak, amelyeket Bin Laden „hírszerzési háborúnak” nevezett. A vezér beosztottjai állandóan nehezményezték, hogy a pilóta nélküli repülők folyamatos tűz alatt tartják az Afganisztánnal határos pakisztáni törzsi területeket. Emiatt áll a terroristák kiképzése, a sejtek nem tudnak egymással kommunikálni, a műveleti vezetők képtelenek kockáztatás nélkül utazni. Maga Bin Laden is paranoiásan félt, hogy megtalálják abbotábádi rejtekhelyét, ezért közvetlen munkatársainak mozgását is jelentősen korlátozta – az eredmény szerint hiába.

Amerikai Predator

AP

 „A robotrepülők jelentik az egyetlen fegyvert ellenünk” – vélekedett a terrorvezér. Érthető tehát, ha a támadásokat az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) a pakisztáni tiltakozások ellenére sem volt hajlandó leállítani. Az idei év első hét hónapjában a CIA 52 támadást hajtott végre, amelyekben 468 embert ölt meg. Az évek során egymás után lőtték ki az al-Káida fontos embereit, Bin Laden tavaszi megölését követően pedig augusztus 22-én sikerült likvidálniuk a terrorszervezet második számú vezetőjét, a líbiai Atijah Abd al-Rahmant, akinek halála több szempontból is rendkívüli jelentőséggel bír.

A negyvenes éveiben járó, sokoldalú Rahman gondolkodó, szervező és futár volt egy személyben, aki összekötő szerepet játszott a Pakisztánban lévő vezetés és az al-Káida helyi – például az iraki vagy az észak-afrikai – szárnyai között. Fontosabb személy volt, mint a Bin Laden halála után a szervezet élére került egyiptomi Ajman al-Zavahri. Rahman ugyanis egyesítő személyiség volt, szemben a megosztó Zavahrival. Stratégiai kérdésekben is előrelátónak bizonyult, felismerte például, hogy árt az al-Káidának a szunnita–síita gyűlölet szítása, ami Irakban majdnem polgárháborúhoz vezetett.

Rahman volt az, aki a terrorszervezet részéről már februárban elsőként ismerte el, hogy az arab forradalmak nem segítik a szent háború, a dzsihád ügyét. A tunéziai és az egyiptomi felkelők éppen azt bizonyították ugyanis, hogy békés eszközökkel is meg lehet dönteni a Bin Laden által Nyugat-barátnak és iszlámellenesnek tartott arab rezsimeket. Az al-Káida nem varázspálca, amellyel hatalmas seregeket lehet toborozni kormányok megbuktatására, hanem csak egy része a dzsihádnak, Allah céljainak elérése érdekében – vélekedett, társainál jóval reálisabban látva a szervezet lehetőségeit.

 Éppen ezért volt rendkívül veszélyes a líbiai. Annak ellenére, hogy a szervezet népszerűsége sokat esett a muszlimok körében, és a Nyugatnak legalább részben sikerült elhatárolni az al-Káida üzenetét az iszlám értékeitől, a változásokhoz igazított új dzsihádista ideológia életben tarthatja a terrorszervezet eszméit és fő célját: szigorúan konzervatív vallási keretek között születő kalifátus megteremtését. Több arab országban – például Líbiában vagy Jemenben – politikai vákuum jöhet létre, amit a szervezet kihasználhat.

Az sem világos, hogy az új arab társadalmakban és kormányokban szerepet kapnak-e az iszlamisták. Ha igen, akkor valószínűleg kevésbé Nyugat-barát rendszerekkel lesz kénytelen az USA szembenézni, ami megnehezítheti a globális terror elleni további küzdelmeket. Ha viszont újfent kizárják őket a hatalomból, akkor radikalizálódhatnak, és életre kelthetik az al-Káida ügyét. Bár a szervezet 2005 óta nem tudott sikeres akciót végrehajtani nyugati országban, korántsem zárható ki, hogy a biztonsági rendszerek hibáit vagy gyenge pontjait kihasználva kisebb célpontokra lecsapjon.

Ami pedig a nyugati világon kívüli terepet illeti, a regionális terrorista szárnyak könnyen újjászerveződhetnek. Így történt Irakban is, ahol az al-Káida helyi csoportjai – ha a Nyugatra nem is – az arab országra komoly veszélyt jelentenek. Az al-Káida harmadik iraki nemzedéke – iráni pénzügyi támogatással – egyre bátrabb és véresebb merényleteket hajt végre. A korábbiakkal szemben most már főként iraki fegyveresekkel és nem külföldi militánsokkal a régi szunnita fellegvárakban – Anbár, Ninive, Szaláhaddin és Dijála tartományokban – bukkan fel. Ugyanolyan szervezett, mint a síita milíciák, több ezer taggal.

Ráadásul a szomszédos Szíriában a kormányellenes tüntetők és a biztonsági erők harca kihat az iraki hatalmi egyensúlyra is. A volt iraki hatalmi szerv, a régi Baath Párt számos tagja Szaddám Huszein 2003-as bukása után Szíriába menekült, és most az al-Káida csoportjaival összefogva Irakban szervez merényleteket. Emberei, ha Damaszkuszban megbukik Basar Asszad rezsimje, kénytelenek lesznek visszatérni Irakba. A jemeni kormány összeomlása ugyancsak kedvez az ottani csoport megerősödésének, ahogy az sem kizárt, hogy Líbiában káosz és anarchia alakul ki. E tekintetben Rahman likvidálásával két legyet ütöttek egy csapásra, hiszen nyilvánvaló, hogy hazájában jelentős befolyásra tehetett volna szert Moammer Kadhafi bukása után.

Amerikai kormánytisztviselők úgy vélik, ha sikerült is legyengíteni az al-Káida terrorszervezetet, az nem semmisült meg, és Bin Laden még utolsó napjaiban is a tíz évvel ezelőtti robbantásokhoz fogható, látványos, történelemformáló merénylet terveit szövögette. Ha ez irreálisnak tűnik is, a szervezet még mutat életjeleket, és a terrorelhárító szervek figyelmeztetnek: az al-Káida mindig is tudott meglepetést okozni.

KERESZTES IMRE