Birodalmi lépegető

Sokakat az egykori Oszmán Birodalom hódító vehemenciájára emlékeztet az a lendület, amilyennel Törökország külpolitikai rohamot indított a Közel-Keleten és Észak-Afrikában. A magabiztos, retorikájában olykor fenyegető és kemény diplomáciai kampány mögött Ankara stratégiai irányváltása áll: meghatározó szerepet akar játszani az átalakuló térség új hatalmi viszonyainak kialakításában. Ennek egyik következménye, hogy minden amerikai figyelmeztetés ellenére Törökország lényegében felmondta stratégiai szövetségét Izraellel.

„Ha valaki segélyként el akar küldeni egy láda paradicsomot Palesztinába, ahhoz Izrael engedélye szükséges. Ez nem humánus” – dörögte a múlt héten az ENSZ közgyűlésében Tayyip Erdogan török kormányfő. A két ország közti feszültség azóta éleződik, hogy a tavaly májusi gázai segélyflottillát egy izraeli kommandó elfoglalta, és a konvojt vezető török hajón kilenc palesztinbarát török aktivistát megölt. Ankara bocsánatkérést, az áldozatok családjai számára kártérítést és a Gázai övezet blokádjának feloldását követeli. Egyúttal kiutasította az izraeli nagykövetet, és felfüggesztette a két ország katonai együttműködését.

Erdogan Kairóban – Egyiptomot, Tunéziát és Líbiát érintő észak-afrikai útjának első állomásán – a palesztin állam ENSZ általi elismerésének szükségességét hangoztatta. Ami nem meglepő, hiszen Ankara is támogatja a független palesztin államot, de a követelőző hangnem jelezte, hogy Törökország a térség vezető szerepére tör. Ezt szolgálta Erdogan „arab tavasz” névre keresztelt őszi körútja, amelyen politikai szövetséget ajánlott Kairónak. A török miniszterelnök egyébként az észak-afrikai régió új politikai sztárja országának iszlámbarát politikája, pluralista demokráciája, a palesztin ügy és a gazdasági fejlődés iránti elkötelezettsége miatt.

Az új stratégiai irány atyja Ahmet Davutoglu külügyminiszter, aki korábban Erdogan tanácsadója volt. Szerinte Törökország és Egyiptom, a régió két befolyásos, népes és katonailag is erős országa új tengelyt alkothat. Ankara és az arab világ egymásra találása majdnem olyan mértékű változás, mint a térség diktátorainak bukása. Az arabok a legutóbbi időkig is lenézték a törököket, és nem szívesen emlékeznek az Oszmán Birodalom négy évszázados uralmára.

Az ellentétek áthidalásának fortélyait is remekül alkalmazó, 52 éves Davutoglu nemcsak diplomata, de tudós is, aki a lelki rokonságot hangoztatja arabok és törökök között. A nyári látogatásakor közölte, Ankarának nincs mit tanítania a tunéziaiaknak, akik tudják, mit kell csinálni, és méltatta az arab világ egyik legnagyobb filozófusa, a XIV. században Tuniszban született Ibn Haldún „fiait”. Törökország vonzereje persze éppen az, hogy társadalmi, politikai és gazdasági modellt, követendő példát kínál. Az Erdogan vezette Igazság és Fejlődés Pártjának (AKP) vallásos és konzervatív vezetői három egymást követő választást is megnyertek, liberális reformokat vezettek be, piacbarát gazdaságpolitikájuk tiszteletre méltó növekedést hozott.

Ankara a befolyási övezetének tágításával a lendületesen, sőt már-már agresszíven terjeszkedő vállalatai számára is piacokat keres. Davutoglu például úgy véli, hogy az eddig Egyiptomban befektetett másfél milliárd dollár török tőke két év alatt 5 milliárdra nő, a kétoldalú kereskedelem volumene pedig négy év alatt a jelenlegi 3,5 milliárdról 10 milliárdra emelkedik. A vizit során a kormányfőt elkísérő 280 török üzletember egyetlen nap alatt egymilliárd dollár értékben írt alá szerződéseket. Értékesek a gazdasági kapcsolatok Líbiával is Törökország számára, amely saját számításai szerint meg nem valósult beruházások és nem teljesült szerződések miatt 15 milliárd dollárt bukott a polgárháborúval, nem csoda, hogy Ankara kezdetben ellenezte a NATO beavatkozását. De az Erdogan és Moammer Kadhafi volt líbiai vezető közti állítólagos baráti viszony dacára Törökország hamar váltott, és az új idők új urai mellé állt.

A regionális török helyezkedést az is lehetővé teszi, hogy az USA befolyása gyengült a térségben, ami leginkább a palesztinok ENSZ-tagsága körüli vitában nyilvánult meg. Washington a jelek szerint elviseli a török retorikát, és a kiegyensúlyozottabb külpolitikát, de kérdés, meddig megy el Ankara. Úgy tűnik, Erdogan nem akar teljesen összeütközni Washingtonnal, hiszen nemrég befogadta a NATO rakétavédelmi radarrendszerét, és Irántól is elhatárolódott.

A Davutoglu által évekkel ezelőtt kidolgozott, „problémamentes szomszédság” néven híressé vált politika nem csupán sikereket aratott. A békülési folyamat Örményországgal megakadt, és Ankara összerúgta a port Basar Asszad szír elnökkel is. A török külügyminiszter egyenesen hazugsággal és árulással vádolta Asszadot, aki állítólag beleegyezett a törökök által javasolt politikai menetrendbe. E szerint ez év végéig parlamenti választást tartottak volna Szíriában, és megszüntették volna az uralmon lévő Baath Párt alkotmányba ágyazott kiváltságait. Asszad azonban visszakozott, és Törökország azóta a szír ellenzéki csoportok kedvelt konferenciahelye. Persze mindez jó pont lehet majd, ha végül az Asszad-rezsim megbukik.

Törökországnak nem sikerült megoldania a ciprusi kérdést sem, és Ankara éppen ezzel kapcsolatban fenyegetőzött a legagresszívebben. Az EU-tag Ciprus görög ciprióta kormánya és Izrael hamarosan hozzáfog a Földközi-tenger keleti medencéjében nemrég felfedezett hatalmas földgázlelőhelyek kutatófúrásához. A két ország meg is állapodott a tengeri határokban, de kihagyták a törökök által megszállt Észak-ciprusi Török Köztársaságot, és ezt Ankara nehezményezi. Törökország nemcsak hadihajók küldésével, de azzal is fenyegetőzik, hogy megszakítja az EU-val a kapcsolatokat, ha 2012 júliusától a ciprusi kormány átveszi az unió soros elnökségét.

A török érdekszféra kelet felé is bővül. Ankara nemcsak befektetőként van jelen az észak-iraki kurd autonómiában, hanem katonai erejét is egyre inkább fitogtatja. Török megfigyelőállomásokon mintegy 1300 török katona állomásozik a határ iraki oldalán, hogy a törökországi Kurd Munkapárt (PKK) iraki tevékenységét kövesse. A PKK augusztusban több mint 40 katonát ölt meg török földön az iraki bázisairól indított támadásokban, a török légierő pedig rendszeresen bombázza a gerillák állásait a szomszédos országban. A kurd kormány kényes helyzetben van, hiszen a török tőke jelentős mértékben hozzájárult a kurdisztáni gazdasági fejlődéshez. Kérdés, mire szánja el magát Törökország, ha az USA a terveknek megfelelően 2011 végére kivonul Irakból.

KERESZTES IMRE