Lezárult egy korszak Olaszországban Silvio Berlusconi miniszterelnök lemondásával, de az új kormánynak sem lesz könnyű az eurót is aláásó államcsőd elkerülése.
Megkönnyebbülés fogadta Olaszországban, hogy amit nem sikerült elérni a gyakran a tragikomédia határát súroló parlamenti csetepatékban, azt kikényszerítette a piac, és valószínűleg végleg távozott a hatalomból az Itália számára egyre kínosabbá vált Silvio Berlusconi miniszterelnök. A római politikai gépezet gyakran akadozó fogaskerekei néhány napig olajozottan működtek, és a szakértői kormány megalakításával megbízott, pártonkívüli közgazdász, Mario Monti hétfőn meg is kezdte tárgyalásait. A különböző politikai erők első nyilatkozatai viszont nem zárják ki, hogy az átmenet hosszabb és zökkenőkkel cifrázottabb lehet, ami próbára teheti a pénzpiacok tűrőképességét.
A bizonytalanságot jelzi, hogy hétfőn az irányadó, tízéves lejáratú olasz államkötvények hozama először csökkent ugyan, de újra megindult a határnak tekintett 7 százalék felé, melynek átlépésekor Görögország, Írország és Portugália is külső segítségre szorult. Az ötéves állampapír hozama pedig az államkincstár által végrehajtott aukción 1997 – azaz az euró bevezetése előtti időszak – óta nem látott magasságba emelkedett, és csaknem egy százalékponttal múlta felül az egy hónappal ezelőttit. Márpedig Olaszországnak feltétlenül csökkentenie kell a hitelfelvételi költségeit, ha nehézségek nélkül refinanszírozni akarja az 1900 milliárd eurós – a GDP 120 százalékára rúgó, arányaiban az eurózónában Görögországé után a legnagyobb – adósságállományából a jövő év április végéig törleszteni esedékes 200 milliárd eurót.
A Monti által ígért 12 fős szakértői kormánynak olyan szerkezeti reformokat kellene elfogadtatnia, amelyek révén beindulna az évek óta stagnáló gazdaság. De kérdés, lesz-e ehhez parlamenti többsége. A versenyképesség növeléséhez szükséges reformok – így például az állami szektor karcsúsítása, a privatizáció, a korkedvezményes nyugdíj eltörlése, a szakszervezetek és a szakmai kamarák jogosítványainak megnyirbálása, a munkavállalók privilégiumainak mérséklése – a pártokat támogató csoportok érdekeit sértik, ezért korántsem biztos, hogy az olasz belpolitikában járatlan Monti képes lesz előteremteni a szükséges parlamenti voksokat. Ő eredetileg a nagy pártok embereiből akarta összeállítani a kormányát, de kevés jelentkező akadt. Ha nem kap bizalmat, előrehozott választásra is szükség lehet, amire viszont a piacok aligha várnak türelemmel.
A reflektorfényben szereplést mindig imádó, 75 éves Berlusconi dicstelenül távozott a politika színpadáról. A Róma hét dombja közül a legmagasabbikon lévő államfői Quirinale-palotába a főbejáraton ment be lemondását átnyújtani Giorgio Napolitano elnöknek, majd az oldalsó kapun lépett ki, hogy elkerülje az újságírókat és az őt a palota előtti téren Händel Messiásából a Hallelujával búcsúztató tömeget. Ennél megalázóbb távozás aligha lehetett volna a 75 éves kormányfő osztályrésze, aki sokáig mesterien kommunikált az emberekkel, és manipulálta a közvéleményt.
Az olasz történelemben már előfordult, hogy szakértői kormány húzta ki a bajból az országot. Lamberto Dini volt kincstárügyi miniszter 1995-ben fontos reformokat fogadtatott el, a miniszterelnöki poszton azonban még másfél évig sem húzta, és Olaszország első technokrata kormánya is Berlusconi kabinetjét követte. Az Olaszországban Lovagként emlegetett Berlusconi – aki még vállalkozóként kapta meg a Munka Lovagja címet – 1994-ben jutott hatalomra először, igaz, akkor mindössze nyolc hónapig ülhetett a kormányfői székben.
Akkori bukása ellenére az 1990-es évek közepén kezdetét vette a politológusok által berlusconizmusnak nevezett, 17 éves korszak, amely sok tekintetben megváltoztatta az országot (Berlusconi életrajzát a napokban jelentette meg a HVG Kiadó Zrt.). Az évtized első felében kitört korrupciós botrány szétzilálta a centrista katolikus kereszténydemokraták és a nyugatias kommunisták rivalizálása által uralt háború utáni politikai rendet. A táncdalénekesként indult, majd ingatlanüzletekből vagyont szerzett és abból médiabirodalmat építő Berlusconi 1994-ben hozta létre pártját, a Forza Italiát (Hajrá Olaszország). A futballszurkolóktól átvett elnevezést az indokolta, hogy a politikus már akkor az AC Milan labdarúgóklub tulajdonosa volt.
Berlusconi új világot, modernizációt, liberalizmust ígért. Jó érzékkel az ideológiák helyett saját magát állította a középpontba, aki a semmiből jutott a csúcsra. Politikai márkát csinált a személyiségéből, az ellenzék vezéreként ünnepelt sztárrá vált, 2001-ben pedig másodszor is kormányfővé választották. Hívei Olasz történet címmel magazinvastagságú brosúrát osztogattak a szavazás előtt, amiben magát önmegvalósító üzletembernek, családapának, a nők tisztelőjének állította be. Vállalkozása, a Mediaset révén uralma alá hajtotta az olasz kereskedelmi televíziózást, ami hozzájárult ahhoz, hogy a középosztály egy része csodálni kezdte őt, az ország leggazdagabb üzletemberét, a focirajongót, a latin macsó szeretőt. De nemcsak a magántévékben és bulvárlapokban, hanem a kormányfőként ellenőrzése alá vont állami televízióban is szinte monopolizálta a hírszolgáltatást, médiafogyasztó közönségét szavazóbázissá változtatta. Összemosódott a köz- és a magánélet: volt adótanácsadója, Giulio Tremonti pénzügyminiszter lett, vállalatának büntetőjogászai törvények megfogalmazásában segédkeztek, közeli munkatársai miniszterekké váltak. Barátai közé sorolta Vlagyimir Putyin volt (és leendő) orosz elnököt, és Moammer Kadhafi néhai líbiai vezetőt.
Politikai hanyatlása 2008-as, harmadik megválasztása után kezdődött. Szexbotrányai és büntetőügyei kikezdték a népszerűségét. Egyszer maga jelentette ki, hogy az általa kommunista befolyással vádolt bíróságok több eljárást indítottak ellene, mint bármely más politikussal szemben a világtörténelemben, ami eddig 270 millió dollárjába került. Elvesztette valóságérzékét, nem jutott ideje a válság kezelésére, de annak súlyosságát sem érezte. Hívei a védelmére hozzák fel, hogy a sajátos olasz politikában a legkisebb reform is titáni erőfeszítést igényel. Pedig a gazdaság rákfenéje és a terápia közgazdászok szerint ismert, a színről most lelépő Berlusconi pedig adós maradt ígéretei valóra váltásával.
KERESZTES IMRE
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
