Balgaságuk dicsérete

Angela Merkel leülhetett volna az íróasztalához, hogy köszönőlevelet fogalmazzon Oskar Lafontaine-nek múlt vasárnap este. Kedves Oskar – írhatta volna a német kereszténydemokraták pártelnök-kormányfője –, azzal, hogy ügyes sakkhúzásaival tartósította a Baloldal párt megosztottságát, jelentősen javította az esélyeimet, hogy a jövő évi Bundestag-választások után is Németország kancellárja maradjak.

Merkel persze nem írt semmiféle levelet – saját párttársaival is inkább sms-ek útján kommunikál, ha már írásbeliségről van szó. Ezzel együtt valóban megkönnyebbülhetett: az egységes, a belső harcokat eddig félretevő, és mindenekelőtt reálpolitikát folytató Baloldal akár külső támogatóként, akár végső esetben koalíciós társként is szóba jöhetett volna a szociáldemokraták (SPD) és a Zöldek mellé harmadiknak. Ameddig azonban a Baloldalnál a Lafontaine-féle politika érvényesül, az SPD számára semmiféle együttműködésük nem képzelhető el a szövetségi parlamentben, amint azt a szocdemek vezetői lépten-nyomon hangoztatják is.

Márpedig az érvényesül. A Baloldal hétvégi kongresszusán megválasztott kettős vezetés az eddigi megosztottság leképezése és folytatása. Az egységet sugalló elv – miszerint az egyik társelnök keleti, a másik nyugati, az egyik nő, a másik férfi – lehet szép, ám a megválasztottak egyike sem tűnik az egység megteremtőjének, az új, átütő politikai irányvonal megvalósítójának. Katja Kippingre, a 34 éves, drezdai származású egyik pártvezetőre kétségtelenül aligha lehet ráfogni, hogy az NDK-s állampártot vagy annak valamiféle utódideológiáját képviselné, hiszen a rendszerváltáskor még általános iskolás volt. További előnye, hogy valamelyest ismert: fiatalsága, jó beszélőkéje és csinossága okán előszeretettel hívják tévés vitaműsorokba, ahol többnyire jól hangzó, de teljesíthetetlen követelésekkel – például a feltétel nélkül mindenkinek állampolgári jogon járó havi minimálellátmány, vagy havi 1050 eurós minimálnyugdíj ötletével – áll elő.

A párt üdvöskéjének szerepében fellépő Kipping kortesbeszédében a kelet–nyugati szembenállás felszámolását szorgalmazta – csakhogy elnöktársa, Bernd Riexinger megválasztása éppen ezt a szembenállást betonozta be. Riexinger, az eddig ismeretlen stuttgarti szakszervezeti funkcionárius a nyugatiak jelöltje, de mindenekelőtt Lafontaine embere. Jellemző kép volt, hogy megválasztása után a terem egyik fele – a nyugati – örömrivalgásban tört ki és dalra fakadt, míg a keletiek döbbenten ültek. Nem kell jóstehetség annak megállapításához, hogy ebből aligha lesz egységes politikai irányvonal a jövő őszi parlamenti választásig.

Pedig amikor öt évvel ezelőtt egyesült a keletnémet utódpárt, a PDS és a nyugatnémet baloldalnak az SPD-ben csalódott része, elsősorban a radikális szakszervezetek képviselői, akár sikertörténet is kezdődhetett volna. Az első számok még azt is mutatták: a 2009-es Bundestag-választáson elért 11,9 százalék valóságos politikai szenzáció volt. Csakhogy ezt Lafontaine a saját érdemének tulajdonította, holott – mint a kongresszuson Gregor Gysi, az akkori egyesülés másik kovácsa rámutatott – a szavazatok megoszlása más képet mutatott. Az egykori NDK-ban a választók csaknem harminc százaléka szavazott a Baloldalra, míg a nyugati országrészben csak alig több mint nyolc. Ennek ellenére a pártvezetésbe, a különböző kulcspozíciókba a keletiek és a nyugatiak nagyjából fele-fele arányban kerültek be. Az utódpárti bélyeget mindenáron levetni akaró keletiek elfogadták ugyanis a politikailag náluk ezerszer dörzsöltebb Lafontaine követeléseit, csak hogy végre össznémet párt lehessen a Baloldalból.

Az is lett, de csak látszólag. A párton belül megmaradt az ellentét a pragmatikus politizálásra, kompromisszumokra hajlók és a radikális kapitalizmuskritika, a szembenállás hívei között. A keletiek voltak a „light” baloldal hívei, és a nyugatiak emelték magasra az osztályharc lobogóját. A keletiek, ahol lehetett, helyhatósági, tartományi szinten, keresték az együttműködést az SPD-vel, a nyugatiak nem – igaz, ahogy nőtt Lafontaine befolyása a pártban, az SPD is egyre elutasítóbb lett, sohasem bocsátva meg neki, hogy 1999-ben cserbenhagyta őket.

A mostani kongresszusnak azt kellett volna eldöntenie, melyik utat követik, melyik szárny képviselőjét választják meg elnöknek (s ebben az esetben még a kettős elnökség intézményétől is búcsút vettek volna). A keletiek közül Dietmar Bartsch, a korábbi ügyvezető pályázott a reálpolitika képviselőjeként, míg nyugatról Lafontaine szállt ringbe. Illetve szállt volna, mert az volt a feltétele, hogy ne legyen ellenjelölt. Amikor viszont Bartsch nem volt hajlandó visszalépni, Lafontaine elővarázsolta a cilinderből Riexingert, akit a küldöttek 53:47 százalékos arányban megszavaztak Bartsch ellenében. Nem is igen tehettek mást: azzal, hogy pár órával korábban a kettős elnökség mellett foglaltak állást, és a keleti származású Kippinget választották a női posztra, ha még egy keletit emelnek a párt élére, azonnal deklarálják a szakadást. Így még agonizálnak egy kicsit. Az már más kérdés, hogy egységes regionális pártnak talán több értelme lett volna, mint széthúzó országos hatáskörűnek. Elég lett volna kissé messzebbre látni, és észrevenni a bajor CSU példáját.

WEYER BÉLA / BERLIN