Nyitáskényszer

Heteken át győzködte az újdelhi kormány legfőbb erejét adó Kongresszus Párt vezetőjét, Szonja Gandhit a gazdasági helyzet súlyosságáról és a húsba vágó reformok szükségességéről Manmohan Szingh kormányfő és Palanyappan Csidambaran pénzügyminiszter. Az indiai politika két veteránjának végül sikerült megértetnie Gandhival, hogy lendületes gazdasági növekedés nélkül az állam képtelen lesz finanszírozni a támogatásokat és a jóléti kiadásokat, amelyekhez a politikus asszony annyira ragaszkodik. A nehéz döntés politikai árát azonban talán hamarabb kell megfizetni, mint gondolták: az egyik kisebb koalíciós partner kilépett a kormányból, és így a Kongresszus Párt vezette párttömörülés, az Egyesült Haladó Szövetség elvesztette parlamenti többségét.

A három politikus számolt ezzel a kockázattal, de a koalíció abban bízik, hogy más regionális pártok külső támogatásával elevickél a legkésőbb 2014-ben tartandó szövetségi választásokig. Ám ez korántsem biztos: a jobb- és baloldali ellenzéki pártok által egyaránt támogatott múlt heti sztrájkok azt mutatták, hogy a lakosság elutasítja a várható áremelkedéseket, és fél a nagyarányú külföldi tőkebeáramlást jelentő lépésektől. Ráadásul a balközép Kongresszus Párt népszerűsége mélyponton áll, egy mostani voksolás esetén elveszítené parlamenti helyeinek 40 százalékát, és fő riválisa, a nacionalista hindu Bharatija Dzsanata Párt (BJP) mögött végezne.

Cipőárus egy mumbai utcán

AP / Rafiq Maqbool

Aligha választhatott kedvezőtlenebb időpontot a 2004 óta hatalmon lévő, 2009-ben újraválasztott Szingh a nyolc éve várt reformok bejelentésére. Igaz, a múlt héten 80. életévét betöltő kormányfő többször is próbálkozott a gazdaság további liberalizálásával, de hol saját pártjának politikusai, hol a koalíciós partnerek állták útját. Szakértők szerint nem lehetett tovább húzni az időt.

A tavaly még 7,1 százalékos növekedés az első hat hónapban 5,5-re lassult, az infláció immár ötödik éve 8 százalék fölötti (2009–2010-ben két számjegyű volt), s a központi költségvetés deficitje a 6 – a szövetségi államokéval együtt a 9 – százalékot is meghaladja. A rúpia az utóbbi egy év alatt elvesztette a dollárral szembeni értéke ötödét, a kamatlábak magasak, a beruházások lelassultak. A hitelminősítők azzal fenyegetőznek, hogy a BRICS csoport tagjai – Brazília, Oroszország, India, Kína és Dél-Afrika – közül India lesz az első, amelynek államkötvénye befektetésre nem javasolt kategóriába kerül. A bóvli minősítés pénzügyi katasztrófa lenne Újdelhi számára, mert az elégtelen belső megtakarítás miatt az ország alapvetően külső forrásból finanszírozza magát.

A leminősítés veszélye nem múlt el, mert a bejelentett reformok jó része késleltetve fejti ki hatását, és a végrehajtás több esetben a szövetségi államok kormányain múlik. Az élelmiszerárak leszorítását segítené elő például, hogy az elaprózott, korszerűtlen, évi 450 milliárd dollár forgalmú kiskereskedelmi szektort megnyitották a nagy nemzetközi vállalatok – így az amerikai Wal-Mart, a francia Carrefour vagy a brit Tesco – előtt, amelyek mostantól 51 százalékos részesedéssel indíthatják vállalkozásaikat. Az új láncok révén számos közvetítőt ki lehetne iktatni, és javulhatna a szállítás is – manapság a friss indiai termékek harmada megromlik vagy elrohad a boltokig tartó hosszú úton. Csakhogy a külföldi cégeknek indulásként legalább 100 millió dollárt kell beruházniuk, csupán az egymilliósnál nagyobb városokban és minimum 30 százalékos indiai beszállítói részesedéssel nyithatnak szupermarketet, amihez az egyes államok adják az engedélyt. Az első nagy áruházak a legkorábban másfél év múlva debütálhatnak, a fagyasztói és egyéb logisztikai kapacitás pedig kezdetleges.

Az üzemanyagárak 14 százalékos növelésével csökken az állami dotáció mértéke, de mivel a regionális pártok politikai bázisát alapvetően a szegényebb rétegek jelentik, így a szubvenció további, közgazdaságilag ésszerű vágása bizonytalan. Az eladósodott helyi légitársaságok 49 százalékát szerezhetik meg külföldiek, viszont az európai gazdasági bajok miatt egyelőre csak öbölbeli cégek mutattak némi érdeklődést. Pedig az indiai légiközlekedési piac felfutás előtt áll: az előrejelzések szerint a következő két évtizedben 175 milliárd dollár értékben csaknem 1500 új repülőgépre lesz szükség. A nagy állami cégek részbeni privatizációjából sem azonnali, sem nagy összegű bevétel nem várható, viszont az elbocsátások növelhetik az állástalanok számát.

A kormány idő előtti távozása vagy a következő választás elvesztése nem pusztán a Kongresszus Párt bukását és a reformok elmeszelését jelentené. Sokkal inkább az üzleti bizalom helyreállítására tett kísérlet kudarcát, ugyanis a befektetők évek óta várják a csodát Szinghtől, aki az 1990-es évek elején, még pénzügyminiszterként, nyitottá tette India gazdaságát, és megalapozta az azt követő két évtizedes látványos fejlődést. Gazdasági reform nélkül India nem álmodhat arról, hogy lépést tart Kínával, hogy felszámolja a szegénységet, vagy hogy elkerülheti a pénzügyi válságot. Szakértők legalább 7–8 százalékos növekedést látnak szükségesnek ahhoz, hogy a munkaerőpiacra évente belépő milliókat a gazdaság eltarthassa.

A mostani csomag ráadásul csak a kezdet, az állami kiadások további csökkentésére, az adórendszer hatékonyabbá tételére van szükség. Számos egyéb jogi és államigazgatási reformot kellene indítani, melyek parlamenti jóváhagyást is igényelnek. Különben újratermelődik a bürokrácia és a Szingh-kormány tekintélyét alaposan megtépázó korrupció, melynek legutóbbi fejezete a költségvetést akár 30 milliárd dollártól is megfosztó botrány, amelyben túl olcsón értékesítették a szénbányászati koncessziókat.

India gazdasági problémáinak gyökerét sokan a politikában látják. A nacionalista hindu vagy a kommunista ellenzék is a külföldi tőke lakájának kiáltotta ki a kormányfőt, holott például a BJP – amikor hatalmon volt – hasonló kiskereskedelmi reformot javasolt. Így kérdés, mihez kezd majd akár a BJP vezette, akár egy úgynevezett harmadikutas – a regionális pártokból álló – következő kormány, ha esetleg hatalomra kerül.

KERESZTES IMRE