A pokol zsoldosai

Felejthetetlen hét volt a legutóbbi Timbuktuban. A francia csapatok kiverték a városból az iszlamista fegyvereseket, a nemzeti futballválogatott pedig a kontinensviadal, az Afrika Kupa szombati negyeddöntőjében legyőzte az esélyesebb, házigazda Dél-Afrikát. Az észak-mali település lakói félelem nélkül nézhették a tévés közvetítést, hogy aztán az utcán ünnepeljék a sportsikert. De elragadtatott fogadtatásban volt része Timbuktuban Francois Hollande francia elnöknek is, akit a trikolórral és Vive la France! (Éljen Franciaország!) kiáltásokkal, felszabadítóként dicsőítettek. Timbuktu lakói a tíz hónapig tartó iszlamista uralom alatt a televíziót legfeljebb titokban és lehalkítva kapcsolhatták be. A szélsőségesek bevezették a saríát, az iszlám törvénykezését, és szinte mindent betiltottak, a szigorú szabályokat megszegőkre pedig kéz-, sőt fejlevágás várt. A távozó fegyveresek pusztításuk egyik utolsó fejezeteként feldúlták a régi afrikai és muszlim iratokat őrző könyvtárat. Az élet gyorsan visszatért az évezredek óta a karavánutak pihenőhelyéül szolgáló, a középkorban vallási és szellemi központként virágzó és az utóbbi évtizedekben turistacélpontként ismert Timbuktuba. A férfiaknak immár nem kötelező szakállt viselniük, és Mohamed prófétát utánzó módon a nadrág szárát térd alá felgyűrniük. A nők kendő nélkül járhatnak, és felvehetik színes afrikai öltözéküket. Előkerültek a homokba ásott sörösrekeszek, a boltok árulhatnak cigarettát és alkoholt. Újra kinyitott a város legjobb szállodája, a Colombe Hotel, az utcán ismét felcsendültek a népszerű helyi énekesek dalai.

Francois Hollande francia katonák gyűrűjében

afp

 Úgy tűnik, a 3500 fős francia szárazföldi csapat a légierővel együtt a Serval (Vadmacska) hadművelet első három hete alatt fényes győzelmet aratott az iszlamisták felett, megszabadítva tőlük a nagyobb észak-mali városokat, így Gaót és Kidalt is. Az iszlamisták közel egyéves uralma nem múlt azonban el nyomtalanul. A városokba vezető utak mentén táblák hirdetik az iszlám törvényeit, és a konfliktus felszította az etnikai ellentéteket. Az iszlamistákkal való kollaborálás vádja miatt az arab kereskedők üzleteit betörték, a világosabb bőrű tuareg és arab lakosok közül sokan a megtorlástól tartva el is menekültek. A franciák nyomában érkező mali hadsereg a beszámolók szerint elkezdte a leszámolásokat.

A bizonytalanságot fokozza, hogy nem tudni, képes lesz-e az afrikai ország gyenge hadserege szembeszállni a sivatagi búvóhelyekre menekült iszlamistákkal, ha majd a franciák távoznak. Bár a Timbuktu mellett Bamakóban is ünnepelt Hollande azt ígérte, hogy a franciák addig maradnak, amíg az ENSZ által támogatott, több mint nyolcezresre tervezett afrikai haderő meg nem érkezik, a szervezés lassan halad. A nyugat-afrikai országok által felajánlott kontingens szállítása és felszerelésének összeállítása gondot okoz, és nem világos, ki állja a várhatóan egymilliárd dolláros költséget.

 Az igazi cél ráadásul – fogalmazott a francia beavatkozásért szintén lelkendező nigeri elnök – nemcsak Mali, hanem az Európa biztonságát is veszélyeztető iszlamista befolyás alá került Szahel-övezet felszabadítása. A Szenegáltól Szomália nyugati részéig húzódó, közel 8 ezer kilométer hosszú sivatagi sáv a senki földje, amely az iszlamista terroristákkal szembeni globális háború új frontja. Az Európánál is nagyobb, az afganisztáni és pakisztáni helyzetre utalva újabban Szahelisztánként emlegetett térségben az állami hatalom alig vagy egyáltalán nem érvényesül. Az észak-afrikai arab országok befolyása dél felé haladva a Szaharában gyengül, de Mali, Niger vagy Csád sem tartotta soha ellenőrzése alatt saját sivatagi területeit.

A dzsihadisták térnyeréséhez több ok is vezetett. Bár az arab tavasz által kikényszerített rendszerváltások csapást mértek az Oszama bin Laden által létrehozott al-Káida erőszakos ideológiájára, több szempontból hozzájárultak a terrorhálózat afrikai újjászületéséhez. Moammer Kadhafi 2011-es bukása után Líbia gyakorlatilag fegyverbazárrá vált, ahonnan özönlött a muníció dél felé. A zsoldosokként foglalkoztatott nomád harcosok megbízó nélkül maradtak, miközben a líbiai, tunéziai vagy egyiptomi rendőrség és biztonsági szolgálat vesztett erejéből. Az algériai In-Amenasz gázkitermelő üzemének januári elfoglalása és a negyven külföldi halálát okozó ostrom azt is jelezte, hogy a politikai változások által érintetlen Algéria sem képes ellenőrizni a határokat, és elzárni hatalmas sivatagi déli területeit az iszlamistáktól.

Ami talán nem is csoda, hiszen épp Algéria volt az al-Káida radikális ideológiájának forrásául szolgáló szalafizmus egyik bölcsője. Így amikor a hatóságok az 1980-as évek vége felé a térségben először engedélyezték iszlamista pártok működését, az Iszlám Üdvfront (FIS) 1991-ben meg is nyerte volna a választást, ha a hadsereg közbe nem lép. A kétszázezer életet kioltó polgárháborút sikerült ugyan lecsendesíteni, de a sivatagba menekült dzsihadisták létrehozták azt a csoportot, amelyből aztán az al-Káida az Iszlamista Magrebben (AQIM) nevű szervezet létrejött.

Nyugati hírszerzési körökben felmerül a kérdés, nem becsülték-e alá a globális dzsihádot az al-Káida afganisztáni és pakisztáni központjának szétzilálása és Bin Laden 2011-es likvidálása után. Ha nem is egyetlen karizmatikus vezér alatt egyesültek a szélsőséges erők, a különféle radikális csoportok, szinte állandóan változó szövetségi rendszerekben, igen veszélyesekké váltak, amire Észak-Mali elfoglalása vagy az algériai gázüzem elleni támadás is jó példa. Maliban például az AQIM a helyi tuareg szélsőségesekből álló Anszar Din szervezettel és a tuareg függetlenségért harcoló, vallásilag nem annyira radikális MNLA-val állt össze.

Nem csak az alkalmi szövetségkötésben pragmatikusak a Szahel iszlamistái. Konzervatív ideológiájuk ellenére gyakorlatilag bűnözők, akik minden pénzszerzési lehetőséget kihasználnak. Ugyanazokat az útvonalakat és kutakat használják, mint a karavánok, és busás jövedelemre tesznek szert a csempészetből. Az ilyen, újfajta dzsihadista-gengszter figurák tipikus alakja az algériai gázüzem elleni támadást az iszlamisták nevében vállaló Mokhtar Belmokhtar. Gúnyneve, a Mister Marlboro arra utal, hogy cigarettacsempész, akit a titkosszolgálatok a legutóbbi időkig az al-Káidához fűződő régi kapcsolata ellenére sem tartottak túl veszélyesnek.

A szaheli szélsőségesek a dél-amerikai kokainkartellek által küldött szállítmányok továbbításával dollármilliárdos profitra tesznek szert – a sivatagban állítólag teherszállítóvá változtatott Boeing–727-est is láttak, amely Venezuelából érkezett –, az emberrablásokból szerzett váltságdíjak is százmilliós bevételt jelentenek. A szaharai kiképzőtáboraik tele vannak fiatalokkal, akik harcosként a havi száz dollár körüli fizetés mellé fegyvert és kosztot is kapnak.

KERESZTES IMRE