Gyermek-csalogatók

Az ezredfordulón még egy híján 767 ezer csecsemő született Németországban, és az összlakosságon belül 15,2 millió 18 éven aluli volt. Tíz évvel később már csak 677 947 újszülött látta meg a napvilágot, a 18 évesnél fiatalabbak pedig 13 millióan voltak. Mivel 2000-ben Gerhard Schröder szociáldemokrata kormánya vezette az országot, most pedig Angela Merkel keresztény-liberális koalíciója, akár arra a következtetésre is lehetne jutni, hogy a jobboldal uralma idején a csecsemőknek elment a kedvük a megszületéstől. Ilyen bornírtságot persze Németországban senki sem mond, annál is kevésbé, mert a születésszám folyamatos csökkenése – amit a bevándorlás, illetve a hosszabb élettartam nagyrészt még kompenzál – a hatvanas évek óta, vagyis változó hatalmi és pártviszonyok közepette folyamatos problémája a német társadalomnak. A 15–49 év közötti német nőknek átlagosan 1,39 gyerekük születik, ez Európában az egyik legalacsonyabb szám, az OECD-átlag 1,74, ami, ugyebár még mindig nem garantálja a népesség reprodukcióját.

Ennek megfelelően egyre szélesebb körben bontakozik ki a vita, s keresik a választ arra a kérdésre, miért van az, hogy bár Európa legnagyobb gazdasága abszolút értékben és arányait tekintve is sokat költ a családok és a gyermeknevelés támogatására, a csecsemők csak nem akarnak megszületni kellő számban. Hová lesz az az évi 200 milliárd euró, a GDP valamivel több mint három százaléka – az OECD-hez tartozó országok átlaga csupán 2,6 százalék –, ami részben adókedvezményekre, részben társadalombiztosításra, családi pótlékra, szülési támogatásra és hasonlókra megy el, a jelek szerint hiába.

Vagy legalábbis nem elég hatékonyan, és ennek megváltoztatásáról már eltérő elképzeléseik vannak a politikusoknak. A vitához az aktuális lökést a rendszert pazarlónak minősítő, kormányzati megrendelésre készült tanulmány mellett az adta meg, hogy kevesebb mint fél év van hátra a családtámogatási céllal született, ám a jelek szerint teljes körűen egyelőre meg nem valósítható törvény életbeléptetéséhez. Az idén augusztus elsejétől minden egy és három év közötti kisgyereknek alanyi joga, hogy úgynevezett kitába (Kindertagesstätte, gyerekek napi gondozóhelye) járjon. Az illetékes szerv – önkormányzat, városi tanács, egyéb fenntartó – perelhető, ha nem veszik föl a gyereket. Már most látható, panaszok és perek ezrei, tízezrei zúdulnak majd az illetékesek nyakába. Becslések szerint ugyanis 220 ezernél is több férőhely nem épült meg, a szülők viszont a törvény ígéretében bízva számítottak a lehetőségre. Egy vasárnap esti tévévitában az egyik frankfurti kita vezetőnője arról számolt be, hogy 253 igénybejelentést kapott, miközben csupán öttel nő a férőhelyek száma.

A 2007-ben a Merkel-kormány által beterjesztett s a jobboldali többségű parlament által elfogadott törvény a szándékok szerint a gyerekvállalás megkönnyítését lett volna hivatott szolgálni. Elsősorban a magasabban képzett, diplomás fiatal anyák, illetve anyajelöltek körében tapasztalható ugyanis, hogy a szülés után szeretnének hamar, de legkésőbb egy év után visszatérni a munkába, mondván, aki ennél hosszabb ideig kimarad, az egyben le is marad. Mivel azonban a piciket a szó szoros értelmében nem tudnák hová tenni, inkább kitolják a gyerekszülés várható időpontját, ami gyakran ahhoz vezet, hogy végül egyáltalán nem lesz családjuk.

Illetve marad a férj, és ez is családnak számít, legalábbis adójogilag. A német szja-törvények szerint ugyanis a házastársak jövedelmét összeadják, majd elosztják kettővel, s így állapítják meg a férj, illetve feleség által fizetendő adót. Ez a kedvezmény nem vonatkozik az élettársakra. Könnyen belátható, hogy a rendszer azoknak kedvez, akiknél csak az egyik fél – az esetek 99 százalékában a férj – dolgozik, hiszen a közös adóalap feleződik, az adóteher pedig a sávosan progresszív adótábla következtében jóval kevesebb lesz. Egész pontosan húszmilliárd euróval évente – a családügyi minisztérium szerint ennyivel kevesebb adó folyik be a házastársi közös adózás következtében. Ebből a pénzből pedig már régen meg lehetett volna oldani a kisgyerekek elhelyezését, a napi gondozást, a nők számára a visszatérés lehetőségét a munkához, hivatáshoz – s ezzel a gyerekvállalási kedv kívánatos fellendítését. Igaz, a megtakarítást csökkenti, hogy a feleség munkába állásával nő a közös adóalap is.

A megoldás keresése során megmutatkozik a pártok ideológiai-világnézeti különbsége. A szociáldemokraták és a zöldek egyaránt azt hangoztatják, hogy ez az adózási forma az idejétmúlt, egykeresős családmodellt támogatja, s nem veszi figyelembe a modern, dolgozni és gyereket vállalni akaró nők igényeit. Peer Steinbrück, az SPD kancellárjelöltje már be is jelentette, hogy a szeptemberi választások után győzelmük esetén eltörlik a házastársi közös adózást, s az ebből származó anyagi forrásokat a gyermekgondozási hálózat kiépítésére fordítják. A Merkel-kormány – így az ellenzék – a törvényt megalkotta ugyan, de elegendő pénzt már nem adott hozzá az önkormányzatoknak. A helyzet feloldására született a jobboldali pártok – elsősorban a konzervatív bajor CSU – kezdeményezésére az ellenzék által csak tűzhelyprémiumnak csúfolt juttatás intézménye, ami havi 100, jövőre havi 150 eurót ígér azoknak az anyáknak, akik lemondanak a gyermekek közösségi elhelyezéséről, és otthon maradnak velük. Ami viszont nyilvánvaló visszalépés az egykeresős családmodell irányába.

A családtámogatás másik fontos eleme, a gyerekek után járó családi pótlék – évente 38 milliárd euró – ugyancsak célt téveszt. Legalábbis annyiban, hogy a jövedelmi viszonyoktól függetlenül mindenki megkapja, és a juttatás bőkezű: a gyerekenként havi minimum 184 eurós összeg reálértékben a háromszorosa annak, amit az 1970-es években fizetett az állam. Az SPD szerint az évi 70 ezer euró fölött keresőknek ez már nem járna, ugyanakkor növelnék a kiskeresetűek és a gyermeküket egyedül nevelő anyák támogatását.

A férj-feleség családmodellről a papa-mama-gyerekek világképére áttérni változást jelent a közgondolkodásban is. A mai családtámogatási rend, ami sokba kerül, de a gyerekszületést nem ösztönzi, még az ötvenes-hatvanas évekhez kötődik, amikor Konrad Adenauer akkori kancellár azzal intézte el a kérdést, hogy „az embereknek amúgy is születnek gyerekeik”. A nőknek, pontosabban a feleségeknek pedig akkoriban csak akkor volt szabad munkát vállalniuk, ha a férjük ehhez írásban hozzájárult.

WEYER BÉLA / BERLIN