Mit kíván a német nemzet?

Nagykoalíciós kormányt szeretne látni a németek többsége Berlinben a szeptember 22-ei választások után. Ez rajzolódik ki az aktuális közvélemény-kutatási eredményekből, hiszen meggyőző, stabil többséget egyik oldal sem tud felmutatni. A keresztény uniópártok (CDU–CSU) várható eredményét 39–41 százalék közé teszik a különböző intézetek. A velük ma még együtt kormányzó jobboldali-liberális FDP a legoptimistább számok szerint is maximum hét százalékra számíthat, de több felmérés az ötszázalékos parlamenti küszöb környékére várja a pártot. Sokan még arra sem kötnének fogadást, hogy egyáltalán bejut a Bundestagba. A szociáldemokraták (SPD) legjobb esetben 26 százalékot érhetnek el, és ha a Zöldek is a várt 12–14 százalékot, ez is kevés a kormányalakításhoz. Már csak azért is, mert az NDK-s utódpárti bélyeget máig viselő Baloldal hiába ér majd el 7-8 százalékot, vele senki sem akar együttműködni.

Maradna tehát a két nagy párt összefogása – és vasárnap este a két listavezető, Angela Merkel kancellár, CDU-elnök és Peer Steinbrück, az SPD kancellárjelöltje közötti tévévita is ezt a benyomást erősítette. A képernyős megméretésnek nincs nagy hagyománya Németországban – először Gerhard Schröder vállalta 2002-ben, hogy kiáll kihívója, Edmund Stoiber ellen –, de rövid idő alatt a kampány csúcspontjává vált, ami a választási végeredményt akár döntően is befolyásolhatja. Vagy majdnem döntően: 2005-ben Schröder az abszolút vert helyzetből csaknem tíz százalékpontot javított az SPD helyzetén, s hajszálon múlt, hogy nem folytathatta a szociális megszorítások miatti népszerűtlenség következtében végül elvesztett kancellári munkáját.

Most Steinbrück is abszolút vert helyzetből indult: közvetlen voksolás esetén Merkelt a megkérdezettek több mint 50 százaléka választaná kormányfőnek, a szocdem jelöltnek soha nem sikerült 30 százalék fölé kecmeregnie. A két országos közszolgálati csatorna, az ARD és a ZDF, valamint a két kereskedelmi adó, az RTL és a Pro7 által élőben közvetített, 90 perces politikai meccset követően viszont legjobb esetben is erős döntetlen rajzolódott ki. Mármint Merkel szemszögéből, Steinbrück ugyanis sok kérdésben határozottabb, szakszerűbb válaszokat adott, míg a kancellár megelégedett az „elmúltnégyév” dicséretével, s megismételte, hogy szerinte az övé a német újraegyesítés utáni legsikeresebb kormány.

Steinbrück és az SPD most abban reménykedik, hogy az a 7,5 millió munkavállaló, akinek a keresete nem éri el az óránkénti 8,5 eurót, s akinek ők a kötelező minimálbér törvényi bevezetésével ezt a szintet ígérik, nem elégednek meg Merkel szép szavaival. Miszerint fontos, hogy mindenki tisztességes bért kapjon, de a fizetések megállapítása a munkaadók és a szakszervezetek dolga, abba az állam ne szóljon bele. Merkel és a CDU viszont abban bízhat, hogy az a becslések szerint mintegy kétmillió jól kereső ember, aki a Németországban sávosan progresszív személyi jövedelemadó legfelső kategóriájába tartozik, nem adja meg Steinbrücknek a lehetőséget, hogy az adókulcsot a jelenlegi 42 százalékról (250 ezer eurós évi jövedelem fölött 45-ről) 49 százalékra emelje.

A szocdemek állítják, a társadalmi igazságosság érdekében szükség van erre a lépésre, s a többletbevételt kiemelt feladatokra, mindenekelőtt az oktatás fejlesztésére kell fordítani. Merkel szerint viszont adóemelésről szó sem lehet, a jelenlegi bevételek elegendőek – ez utóbbi kijelentés viszont még sokba kerülhet neki a következő években, ha mégis több pénz kellene az államkasszába, akkor ugyanis biztos előveszik ezt a felvételt. Mint ahogy a másik részről öngólnak bizonyult Steinbrück fejtegetése a köztisztviselői nyugellátások és a normál nyugdíjak rendszeres emelésének összehangolásáról, amit, ha valaki akarta, érthette úgy is, hogy a köztisztviselők járandóságát szeretné valamilyen módon csökkenteni. Nem erről volt szó, de Merkel akarta, s rögtön óva intette is az összes nyugdíjas köztisztviselőt – rendőrt, tanárt, tűzoltót és egyéb közszolgát – attól, hogy az SPD-re szavazzon.

Steinbrücknek sikerült kicsikarnia Merkelből azt az ígéretet, miszerint Németországban nem lesz autópályadíj. A bajor testvérpárt, a CSU elnöke, Horst Seehofer ugyanis korábban kijelentette, velük nincs kormány, ha nem vezetik be az autópályadíjat, mert a külföldiek föl-alá furikáznak, miközben a németeknek Európában mindenütt fizetniük kell. Seehofer populista javaslata persze inkább a bajor kocsmák törzsközönségének szóló szájhősködés volt, mint reális követelés, hiszen tudnia kellett, hogy csak külföldiekre jogszabályt alkotni nem fér össze az EU jogrendszerével. Ilyen díjat a német autósoknak is fizetniük kellene, de Merkel a testvérpártok közötti békéért eddig úgy tett, mintha nem is hallotta volna. Most viszont kénytelen volt kimondani az autósokat boldogító nemet.

Komolyabb vita az euróválság kezelése és az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) adatgyűjtésnek nevezett kémkedése körül alakult ki. Előbbiben, elsősorban a görög helyzetre adott válaszban, Steinbrück szerint a Merkel-kormány csak a megszorításokra koncentrál, pedig csupán ezzel nem lehet kimozdítani a holtpontról egy gazdaságot. A telefonokat lehallgató, e-maileket gyűjtögető amerikai aktivitás eltűrésével pedig az SPD-jelölt szerint Merkel megsértette hivatali esküjét, hogy ugyanis Németországot és polgárait meg kell védenie minden kártól. A kancellár asszony viszont azt válaszolta, hogy egyelőre nem tehetett mást, mint elfogadta a Fehér Ház magyarázatát, azzal együtt, hogy a kérdést megnyugtatóan rendezni kell. Abban viszont teljes az egyetértés a két nagy politikai erő között, hogy német katonák semmiféle szíriai kalandban, beavatkozásban nem vehetnek részt ENSZ-felhatalmazás nélkül.

A két rivális szereplése a megfigyelőben könnyen kelthette azt a benyomást, hogy egyikük az ország dolgait globálisan irányító uralkodó – Merkel időnként tényleg úgy mosolygott ki a kamerán keresztül a vitából a nézőkre, mint egy királynő az alattvalóira, s ehhez még diszkrét, de jól látható nemzetiszínű nyakláncot is viselt –, a másik pedig az ő minisztere, és arról vitatkoznak, mit lehetne még jobban csinálni. Valószínűleg ez jutott az egyik moderátor eszébe is, amikor arra ösztökélte Steinbrücköt, aki a kampány kezdetén világossá tette, hogy nagykoalíciós kormányban nem kíván részt venni, vonja vissza kijelentését, s akkor ő rá fog szavazni. Amit mondtam, megmondtam, utasította el az ötletet a szocdemek kancellárjelöltje, s persze Merkel is sietett leszögezni, hogy célja a jelenlegi CDU–CSU–FDP-koalíció folytatása. Mindazonáltal – piszkált oda egy kicsit Steinbrücknek – soha nem a párt és az egyén ambícióit kell nézni, hanem az ország érdekeit. Ezt pedig nem nehéz adott esetben keringőre felhívásként értelmezni.

WEYER BÉLA