Szíria: a világ és a háború

Könnyen lehet, hogy Barack Obama amerikai elnök úgy cselekszik majd Szíriával kapcsolatban, mint George Orwell angol író Lelőni egy elefántot című esszéjének hőse. A brit katonatiszt – nem kizárt, hogy maga a szerző – azért puffant le a gyarmati Indiában egy megvadult elefántot, mert úgy érzi, a falubeliek ezt várják a birodalom képviselőjétől. Egyelőre úgy fest, a vegyi fegyverek bevetésével vádolt szíriai rezsim megleckéztetését az amerikai kormány tekinti a saját feladatának. Holott az amerikai közvélemény nem támogatja a lépést, a washingtoni törvényhozás megosztott, a nemzetközi közösség – kevés kivételtől eltekintve – szkeptikus, sőt mintha maga Obama is vonakodna a világ csendőrének a szerepét eljátszani. Az elnök a bűnösök megleckéztetésének morális törvényére és az USA szavahihetőségének megőrzésére hivatkozva a hétvégén mégis úgy döntött, katonai csapást mér Basar Asszad szír elnök rendszerére, ehhez azonban a kongresszus jóváhagyását kérte.

Amerikai lopakodó nehézbombázó. Nemzetközi patthelyzet

AFP

Ezzel a stábját is meghökkentő, eddigi elnökségének legnagyobb hazardírozásába kezdő Obama saját magát szorította sarokba. Mind a demokraták, mind a republikánusok két táborra szakadtak a kérdésben, tehát korántsem biztos, hogy a szabadságukról szeptember 9-én visszatérő képviselők és szenátorok megadják a kért felhatalmazást. Ha mégis, a késedelem időt hagyott Asszadnak a felkészülésre. A szír hadsereg egységeit állítólag lakott területekre vezénylik, a rakétákat, légvédelmi ütegeket iskolák, egyetemek és kormányépületek mellé csoportosítják, s a katonai és civil létesítményekbe – emberi pajzsként – rabokat költöztetnek. Ha viszont a költségvetési viták miatt amúgy is megosztott kongresszus nem áll Obama mögé, a vegyi fegyverek bevetése esetére egy évvel ezelőtt megtorlást ígérő elnök még nehezebb helyzetbe kerül.

Ha nem támad, súlyos csorbát szenved a szavahihetősége, ha mégis, nem sokat ér el vele. Valószínűleg egy időben korlátozott, manőverező robotrepülőkkel végrehajtott támadásról lenne szó az esetleges veszteségek minimalizálása érdekében és azért, hogy az USA ne bonyolódjék bele az átláthatatlan szíriai harcokba. Az ellenzők azonban épp egy ilyen akció hatékonyságát kérdőjelezik meg, amely ráadásul az al-Káidához köthető iszlamisták kezére játszana. A szír ellenzék legerősebb szárnyát ugyanis a dzsihádista csoportok adják, Washington pontosan azok jelenléte miatt nem támogatta a lázadókat – eddig még fegyverszállításokkal sem.

Obama a hírek szerint azért állt el az azonnali csapástól, és kérte legalább a kongresszus támogatását, mert a nemzetközi színtéren hirtelen magára maradt. A támadást hevesen sürgető David Cameron brit kormányfőt megalázó módon saját konzervatív pártjának képviselői szavazták le – azon ritka esetek egyikeként, amikor a parlament megakadályozta, hogy London hadba vonuljon. Hiába bizonygatta Cameron és John Kerry amerikai külügyminiszter, hogy a vegyi fegyvereket egyértelműen Asszad erői vetették be. A 2003-as iraki háborút is az ellenfél tömegpusztító fegyvereivel indokolták; az akkori súlyos tévedések – netán hazugságok – miatt az Atlanti-óceán egyik partján sem sikerült semlegesíteni a hírszerzéssel szembeni bizalmatlanságot. De Párizsban is követelik, hogy Francois Hollande elnök vigye a parlament elé a katonai támadásban való részvétel ügyét, a francia közvélemény ráadásul nemcsak a csapást nem támogatja, de államfője alkalmasságában sem bízik.

A Szíriával kapcsolatos nemzetközi patthelyzet kialakulása részben az utóbbi évek közel-keleti nagyhatalmi politikájának a következménye. Obama úgymond a béke elnökeként lépett 2009-ben először a Fehér Házba, hogy még abban az évben megkapja a Nobel-békedíjat. Az elődje cowboydiplomáciájával szemben a nemzetközi együttműködést hangoztató elnök – ígéretéhez híven – 2011 végére kivonta az amerikai erőket Irakból, de más kérdésekben korántsem csak a pacifizmusa nyert teret. Afganisztánban 2010-ben közel 35 ezer katonával erősítette meg az amerikai csapatokat, Pakisztánban fokozta a pilóta nélküli repülők – számos civil áldozatot szedő – támadásait, Líbiában pedig 2011-ben az USA a „háttérből” segítette a Moammer Kadhafi seregeit bombázó NATO-erőket.

Az utóbbi azonban kedvezőtlenül hatott a szíriai konfliktus kezelésére. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának (BT) Líbiával kapcsolatos felhatalmazását Moszkva szerint az USA tágan értelmezte, a civilek védelmét kiterjesztette a Kadhafi-rezsim megbuktatására. Ezért a Szíriával kapcsolatos minden ENSZ-kezdeményezés elvérzett Oroszország és Kína ellenkezésén, ráadásul Washington hibásan értékelte a helyzetet, amikor Asszad gyors bukásában bízott. A polgárháború tavaly úgy elmérgesedett, hogy az iszlámon belüli felekezeti ellentét kerekedett felül, és az a fura helyzet állt elő, hogy Asszad esetleges bukása immár káoszt, Szíria területi felbomlását, az al-Káida csoportjainak enklávészerű térnyerését okozhatja, ez pedig nemcsak Moszkvának, de Washingtonnak sem érdeke.

Így a G20 csoport e heti szentpétervári találkozóján Vlagyimir Putyin orosz elnök akár amerikai kollégájának is elismételheti szombaton Vlagyivosztokban újságíróknak mondott szavait. „Emlékeznünk kell, mi történt az utóbbi évtizedben. Megoldott-e akár csak egyetlen problémát is, amikor az USA fegyveres konfliktust kezdeményezett a világ valamelyik részén?” – tette fel a kérdést, hozzátéve, hogy sem Afganisztánban, sem Irakban nincs béke, nincs demokrácia. A júniusi észak-írországi G8-csúcstalálkozón – Obama szavai szerint az osztályterem végén unatkozó kisfiúként – Szíria ügyében magára maradt Putyin most sokkal inkább nyeregben érezheti magát.

AFP

A növekvő orosz önbizalmat jelzi, hogy Moszkva az augusztus 21-ei vegyifegyver-támadás után egy rakéták kilövésére alkalmas cirkálót és egy tengeralattjáró-rombolót küldött a Földközi-tenger keleti medencéjébe, hétfőn pedig egy felderítőhajót indított a térségbe. A moszkvai védelmi minisztérium szerint pusztán a hajók rutinmozgatásáról van szó, elemzők szerint azonban inkább erőfitogtatásról és annak jelzéséről, hogy Oroszország Szíria szövetségese és egyik fő fegyverszállítója. Tartusz kikötőjében pedig orosz haditengerészeti támaszpont is van.

A közel-keleti nagyhatalmi játszmákban feltűnő Kína távolmaradása. A be nem avatkozás politikájának köntösében Peking a jelek szerint nemcsak nem akar, de nem is tudna fellépni a térségben. A kínai fegyveres erők egyelőre nincsenek felkészülve arra, hogy olyan ütőképes arzenált állomásoztassanak vagy küldjenek a térségbe, mint az USA. Kínai hadihajók részt vesznek a szomáliai partokat veszélyeztető kalóztámadások elleni védekezésben, de Peking 2011-ben Líbiában arra kényszerült, hogy saját állampolgárait a haditengerészete helyett bérelt hajókon evakuálja.

Hszi Csin-ping kínai elnök a múlt hónapban kijelentette, hogy az óceánok és tengerek egyre fontosabb stratégiai jelentőséggel bírnak, és Kínának tengeri hatalommá kell válnia. Annál is inkább, mert igen mélyreható változások zajlanak a közel-keleti szénhidrogén felhasználása terén. Az amerikai szénhidrogén-forradalom – palagáz, palaolaj és homokolaj – nyomán azt jósolják, hogy az USA az évtized végére megelőzi Szaúd-Arábiát a termelésben, az importját Kanadából, Latin-Amerikából vagy Nyugat-Afrikából biztosíthatja, 2030-ra pedig önellátó lehet az energiatermelésben. Míg az USA az olajszükségleteinek a negyedét, addig Kína már a felét a Perzsa-öböl térségéből szerzi be, 15 év múlva pedig a világ szénhidrogén-készleteinek több mint a felével rendelkező Közel-Kelet kőolaj- és földgáztermelésének 90 százaléka Ázsiába irányul majd. Felmerül a kérdés, vajon a Közel-Kelet leértékelődik-e majd az USA számára.

Washingtonnak persze gondolnia kell közel-keleti szövetségeseire is, így Izraelre és Szaúd-Arábiára, amelyek árgus szemekkel figyelik az iráni atomprogram alakulását. Obama talán éppen azért nem engedheti meg magának a Szíriával kapcsolatos tétlenség luxusát, mert ez azt az üzenetet közvetítheti Iránnak, hogy következmények nélkül úszná meg, ha az atomfegyver-technológiának – vagy magának a fegyvernek – a birtokába jutna. Ha ugyanis Obama ígéretei ellenére elnézi, hogy Teherán atomhatalommá válik, akkor Izrael úgy vélheti: egyedül kell cselekednie. Márpedig egy Irán elleni izraeli katonai fellépés csak olaj volna a tűzre, és még jobban összekuszálná az érdekeket.

Mint azt az amerikai sajtó fehér házi forrásokra hivatkozva írta, az iráni szempont is szerepet játszhatott abban, hogy Obama a kongresszushoz fordult. Líbia ügyében ezt elmulasztotta, ami megterhelte a Fehér Ház és a törvényhozás viszonyát. Márpedig – hangzik az érvelés – ki tudja, mi történik még a Közel-Keleten, ami miatt fontos lehet a Fehér Ház és a kongresszus együttműködése, azaz az USA határozott és széles körű felhatalmazással bíró fellépése.

KERESZTES IMRE