Értéki csalódások

Egy régi barátságban is előforduló, újabb átmeneti elhidegülésről, vagy a kapcsolatrendszert aláásó válságról van szó Szaúd-Arábia és az USA viszonyában? Rijád néhány nappal ezelőtt bejelentette: nem fogadja el az ENSZ Biztonsági Tanácsában a kétéves tagságot, tiltakozásul, amiért a világszervezet képtelen megoldani a szíriai vagy a palesztin konfliktust. Bandar bin Szultán herceg, volt washingtoni nagykövet, a szaúdi hírszerzés jelenlegi feje pedig európai diplomaták előtt a minap azt találta mondani, hogy országa „jelentős változtatásra” készül az USA-hoz fűződő kapcsolatokban. Ugyanazon a napon Turki al-Fejszál herceg, egykori washingtoni és londoni nagykövet, a hírszerzés korábbi főnöke „sajnálatosnak” nevezte Barack Obama amerikai elnök Szíria-politikáját. Szaúd al-Fejszál külügyminiszter viszont az említett napon szívélyes hangulatban tárgyalt amerikai kollégájával, John Kerryvel a szír konfliktus politikai megoldásáról.

Egyelőre nem tudni, hogy Bandar egyeztetett-e Abdullah királlyal. A külpolitikai kérdésekben héjának számító herceg a monarchia amolyan megmondóembere, aki hiába volt a néhai Fahd király pártfogoltja, a 2005-ben elhunyt uralkodó utódja, Abdullah nem vette a szárnyai alá, amikor 22 évi nagyköveti szolgálat után még abban az évben hazatért Washingtonból. Ám a Szíria és az Irán körüli feszültségek miatt Bandar tavaly a titkosszolgálat élére került, augusztustól pedig ő felügyeli a szír ellenzék szaúdi támogatását.

A királyság folyamatosan tájékoztatja az USA-t arról, hogy milyen pénzügyi, katonai, illetve képzési segítséget nyújt és kinek a szír lázadó csoportok közül. Szaúdi források szerint a kapcsolatok alacsonyabb szintre helyezésének első lépcsőfoka az lehet, hogy Rijád nem egyeztet tovább Washingtonnal. Szaúd-Arábia régóta kéri az USA-t, hogy csatlakozzon a szír ellenzék felfegyverzéséhez, csakhogy az amerikaiak attól félnek, a segítségből az al-Káidához köthető szélsőséges csoportok is részesülnek. Bár Rijádnak nem érdeke a dzsihádista frakciók megerősítése, hiszen az al-Káida egyik célja a monarchia megdöntése, komolyabb ellenséget lát Basar Asszad szír elnökben és rendszerében.

Ezért Abdullah ugyanolyan csalódott lehet, mint szókimondó hercegei. Szaúdi források szerint ugyanis az USA külön megígérte Rijádnak is, hogy vegyi fegyverek bevetése esetén katonai csapást mér Asszad rezsimjére. A szír vegyi arzenál megsemmisítéséről született amerikai–orosz megállapodást a szaúdi vezetés csak ürügynek tekinti, hogy Obama ne rendelje el a támadást. Rijádban úgy érzik, hogy az amerikai elnökben nincs meg a kellő elszántság az erő alkalmazására, amit nemcsak a királyság Öböl menti szövetséges arab monarchiái osztanak, de Izrael is.

És ha az USA nem meri megtámadni Szíriát, akkor vajon mennyire lesz kemény Iránnal szemben? – csattannak a kérdések az USA közel-keleti szövetségesei részéről. A szunnita ideológia egyik fellegvárának tekintett Szaúd-Arábiában külön jelentősége van annak, hogy a síita Irán ne válhasson atomhatalommá, de még a nukleáris katonai technológiát se szerezhesse meg. Rijád szinte szóról szóra egyetért Izraellel abban, hogy az új, mérsékeltnek tartott Hasszán Rohani iráni elnök békülékeny retorikája csak átverés. Az afganisztáni és iraki beavatkozás utáni háborús fáradtság miatt az USA minden szalmaszálba belekapaszkodik, hogy ne kelljen katonailag szembeszállnia Iránnal – vélik a szaúdi fővárosban.

Márpedig Teherán elemében érzi magát, hiszen jelentős befolyást szerzett a síita többségű Irakban, miután az amerikai inváziónak köszönhetően megbukott Szaddám Huszein kisebbségi szunnita rendszere. A damaszkuszi kormány ugyancsak Irán fontos arab szövetségese, aminek a háttere, hogy Asszad és klikkje ahhoz az alavita közösséghez tartozik, amely az iszlám síita szárnyából ágazott le. A libanoni síita Hezbollah révén Irán a levantei országban is komoly befolyással bír, rajta keresztül pedig a palesztin Hamászhoz is elér, még ha a mozgalom szunnita is.

De Rijád közelebbről is fenyegetve érzi magát: a síita többségű Bahreinben az arab tavasz hullámán 2011-ben megpróbálták megdönteni a szunnita uralkodócsaládot. Szaúd-Arábia déli szomszédjában, Jemenben síita törzsek lázadoznak a határ mentén. A szaúdi királyság keleti részén élő síita kisebbség tagjai pedig úgy érzik, másodrendű alattvalók a sivatagi monarchiában. Rijád számára a szír konfliktus és az iráni atomprogram tétje, hogy a következő években Teherán dominanciája tovább erősödik-e az arab világban.

A versengés annál is inkább nyílt, mivel az USA befolyása – netán érdeklődése – a térség iránt az utóbbi években csökkent. Rijádot már az is bosszantotta, hogy az USA 2011-ben elengedte egykori szövetségese, Hoszni Mubarak egyiptomi elnök kezét, és hagyta a Muszlim Testvériség hatalomra jutását. Az új kairói katonai vezetés a hírek szerint az idén már nem is Washington, hanem Rijád támogatását kérte a katonai hatalomátvételhez, és az egyiptomi hadsereg kormányát, illetve az államot nem amerikai, hanem szaúdi, illetve egyéb öbölbeli pénzek tartják életben. A szaúdiaknak az sem tetszett, hogy az amerikaiak tétlenkedtek a bahreini lázadás elfojtásában, ami végül szaúdi katonai segítséggel sikerült.

Holott az 1932-ben megalapított királyság és az USA között a második világháborútól kezdve különleges kapcsolat jött létre, amelynek fő eleme, hogy a szaúdi olajért cserébe Washington garantálja a monarchia biztonságát. Az USA-nak továbbra is érdeke a királyság és az Öböl környéki vízi útvonalak biztonsága, nem is beszélve arról, hogy az olajdollárok jelentős részét Szaúd-Arábia amerikai kincstárjegyek vásárlására – becslések szerint a szaúdi központi bank 690 milliárd dollárnyi követelést tart számon amerikai devizában –, illetve katonai, vegyi, gépipari, mezőgazdasági és légiközlekedési importra fordítja. Bár Kínát a szaúdiak stratégiai partnerként emlegetik, az ázsiai ország jó ideig nem lesz képes betölteni a közel-keleti csendőr szerepét. A szaúdi–amerikai kötelék mégis gyengülhet, mivel az USA közel-keleti olajimportja csökken, és az amerikai biztonságpolitikai gondolkodásban egyre erőteljesebb a beavatkozást gyengítő iraki szindróma hatása: óriási emberi és anyagi áldozatok árán sem valósult meg a demokrácia, és a stabilitás is odaveszett.

KERESZTES IMRE