Merkel-mesterhármas

Rendkívül magabiztos Angela Merkellel találkozhatnak az EU e heti brüsszeli csúcstalálkozóján az állam- és kormányfők. A Bundestag keddi ülésén megválasztott, 59 éves német kormányfő nem egyszerűen harmadik kancellári ciklusát kezdheti meg, hanem nagykoalíciójával a háta mögött minden eddiginél komolyabb támogatással vezetheti Európa legerősebb gazdaságát. Négyötödös parlamenti többsége gyakorlatilag kikezdhetetlenné teszi odahaza, ami még nagyobb befolyást adhat számára az unióban. Ahol még akár azt is megteheti, hogy vizet prédikál és bort iszik.

Mindezt a szeptember 22-ei választások után – amin egyébként csak öt mandátummal maradt le a még nagyobb diadaltól, a keresztény uniópártok (CDU-CSU) abszolút többségétől – több héten át tartó, sokszor éjszakába nyúló tárgyalások során kialkudott koalíciós szerződésnek köszönheti. Ez a megállapodás mindenkinek ad ugyanis valamit, egy kicsit azért mindenki moroghat is miatta, de végül is általános megelégedésre szolgálhat. Legalábbis Németországban.

A szerződés aláírói Berlinben (középen Angela Merkel). Társas játék

AFP / John MacDougall

A legelégedettebbek a szociáldemokraták (SPD) választói lehetnek, mert végre sikerül törvénybe iktatni az általános és kötelező minimálbért. Ezért orrolnak ugyan a munkaadók és vállalkozók, nekik viszont az a szépségflastrom jutott, hogy nem azonnal kell mindenkinek az előírt szintre feltornázni a bérét – lesz, aki ezt csak négy év múlva, vagyis a következő választási kampány idején érheti el. Másrészt ezzel az engedménnyel a CDU leszerelte az SPD adóemelési követeléseit, amelyek szerint a személyi jövedelemadó legmagasabb kulcsának és a nagy értékű hagyatékok örökösödési adójának növelésével a tehetősebbeknek nagyobb részt kellett volna vállalniuk a közterhekből.

A hagyományosan a konzervatív uniópártokhoz közelebb álló nagyvállalkozói kör elégedett lehet a megújuló energiaforrásokra áttérés lelassításával – ezt ugyanis az elektromos energia díjába beépített különadóval (is) finanszírozzák, ami leginkább az energiaintenzív nagyvállalatokat terheli. A munkavállalói kör viszont elégedetten nyugtázhatja, hogy fellazítják a nyugdíjszabályokat, s bár alapvetően érvényben marad a fokozatos áttérés a 67 éves korhatárra, lesznek kivételek.

Merkel bírálói a koalíciós szerződés értékelésekor azt vetették a kancellár szemére, hogy „elszociáldemokratásodott”, vagyis – elsősorban a nyugdíjaknál és a minimálbérnél – eltolta a súlypontokat az állami újraelosztás felé. Ugyanezzel Sigmar Gabriel SPD-elnök viszont büszkélkedett, mondván, mennyi mindent sikerült keresztülvinniük. Sőt az SPD ezzel az érveléssel pártszavazásra bocsátotta a koalíciós szerződést, hogy ugyanis csak akkor lépnek be a harmadik Merkel-kormányba, ha azt a szociáldemokrata párt 470 ezres tagságának többsége jóváhagyja. Ez meg is történt, s a múlt szombati eredményhirdetés után Gabriel nem tudta titkolni büszkeségét, de még a kommentárok nagy része is úgy értékelte mint az SPD-elnök győzelmét.

Holott valójában Merkel nyert – mégpedig sokat. Hiszen a Bundestag 631 mandátuma közül csak 311 a keresztény uniópártoké, 193 a szocdemeké, 64 a Baloldal párté és 63 a Zöldeké. Vagyis, bár a kampányban a szocdemek nem győzték ismételgetni, hogy a Baloldallal semmiképp sem lépnek koalícióra, az idők és az emberek, meg a politikai érdekhelyzetek változhatnak, s a négyéves ciklus során előfordulhat, hogy mégiscsak szövetkeznek. Márpedig a német alkotmány szerint egyszerű a kancellár leváltása: konstruktív bizalmatlansági indítvány keretében az ellenzéknek mindössze annyi a dolga, hogy ellenjelöltet állít, akinek személyéről a parlament vita nélkül dönt. És szeptemberben a többség 320 mandátummal a politikai baloldalhoz sorolt pártokhoz került.

Közjogilag még most is ott van, politikailag azonban már nincs. A következő négy évben az SPD vezérkara nem állhat elő csak úgy konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal, hiszen vállalta, hogy a pártszavazást magára nézve kötelezőnek ismeri el. Merkel esetleges megbuktatásához immár nem elég tehát egy parlamenti akció – amilyen elegendő volt 1982-ben Helmut Schmidt leváltásához és Helmut Kohl 16 éves uralmának megkezdéséhez –, hanem újra meg kellene szavaztatni az SPD-tagságot. Hiszen az arra utasította Gabrielt és társait, hogy a CDU–CSU-val nagykoalícióban kormányozzanak. Lehet, hogy Gabriel még nem tudja, mennyit veszített így politikai súlyából, későbbi, kormányon belüli viták során alkupozíciójának (durvábban fogalmazva zsarolópontenciáljának) erejéből – Merkel viszont biztosan tudja, hogy ő mennyit nyert.

A koalíciós szerződésben foglalt juttatások, vagyis elsősorban a nyugdíjkönnyítések a számítások szerint 35 milliárd euróba – a költségvetés tíz százalékába – kerülnek. E szerint Németország az EU-ban a takarékosságot hirdeti, a bajba jutott tagországoknak a „segíts magadon, az Isten is megsegít” típusú tanácsokat osztogatja, s közben odahaza szórja a pénzt? Látszólag megcáfolhatatlan bírálat, hiszen a koalíciós partnerek letették a nagy esküt, hogy nem lesz adóemelés.

Atöbbletkiadások finanszírozása azonban e nélkül is megoldható: egyrészt a béremeléseknek lesz belföldi fogyasztásélénkítő hatásuk is, másrészt a német államháztartás finanszírozásához Berlin az európai átlagnál jóval olcsóbban jut hitelekhez. Sokszor gyakorlatilag zéró kamatra is elkelnek a német állampapírok, amivel Wolfgang Schäuble eddigi és jövőbeli pénzügyminiszter évente 20 milliárd eurót spórol az országnak. Ennek megfelelően Németország továbbra is előnyösebb helyzetben lesz a többi uniós tagországnál. Nyilván ezzel magyarázható, hogy az egyébként igen részletes koalíciós szerződés (lásd A sarokpontok című írásunkat) a terjedelmének kevesebb mint egytizedét szenteli Európának, s ott is leginkább az integráció fontosságát, a kontinens globális versenyben szükséges erősítését hangoztató szép célok konkrétumok nélküli megfogalmazására korlátozódik.

Mindazonáltal aki valamiféle német nacionalizmus feléledésétől tartana, annak érdemes felidézni a választás éjszakájának egy pillanatát. Amikor is a CDU Konrad Adenauerről elnevezett székházának nagytermében a párt vezetői és hívei önfeledten ünnepelték a győzelmet, s Hermann Gröhe főtitkár lengetni kezdett volna egy fekete-piros-sárga nemzeti zászlót, Merkel afféle „Nem focimeccsen vagyunk” típusú szigorú pillantással kivette a kezéből, és odaadta a színpad szélén egy segítőnek, aki gyorsan kivitte.

Merkel, akit 1990-ben Kohl „Na, legyen egy fiatal NDK-s nő is!” utalással vitt be a kormányába, s akit jellemző módon kislánynak szólított, harmadik kancellárságának megkezdésével nagy lépést tett abba az irányba, hogy utolérje egykori mentorát. Akiről különben is azt mondják, ha nem lett volna német újraegyesítés, már a harmadik választást sem nyeri meg.

WEYER BÉLA / BERLIN