Aranyozottan

Történelmi mélypontra süllyedt a líra árfolyama a minap a dollárral szemben, miután a december közepén kirobbant óriási korrupciós botrány az év vége felé egyre nagyobb hullámokat keltett Törökországban. A Tayyip Erdogan kormányfő 11 éves hivatali idejének eddigi legnagyobb politikai válságává dagadt ügy azzal vett fordulatot, hogy legalább egy éve tartó, főként titkos nyomozás után két hete több tucat politikust, azok családtagjait és üzletembereket tartóztattak le pénzügyi visszaélések, megvesztegetések vádjával, amik főként az állami Halkbankkal kapcsolatosak.

Ezt követően három miniszter lemondott, mert a fiaik is az őrizetbe vettek között voltak. Még előtte a végül a távozók között lévő Muammer Güler belügyminiszter több mint félezer rendőrt menesztett országszerte, a bírálatok szerint azért, hogy gátolja a nyomozást. A három miniszterből kettő a kormányfő szavait szajkózta, mondván, a vádak alaptalanok, és a kabinet elleni összeesküvésről van szó. A harmadik, Erdogan Bayraktar, a környezetvédelmi tárca volt vezetője azonban a főnöke ellen fordult, és lemondásra szólította fel. A kormányfő hajthatatlan maradt, és a kabinet átalakításával reagált, gyakorlatilag a miniszterek felének kiadva az útját.

A botrány a hatalmi ágakat is egymás ellen fordította. Felmentették hivatalából a visszaélések feltárását vezető isztambuli ügyészt, Muammer Akkast. A főügyész Turan Colakkadi ezt azzal indokolta, hogy Akkas információkat szivárogtatott ki a médiának, és elmulasztotta feletteseit tájékoztatni a nyomozás előrehaladásáról. Az utóbbival kapcsolatos szabályokat a kormány csak pár nappal korábban szigorította, amit viszont az adminisztrációs kérdésekben illetékes ankarai bíróság tett semmissé, érvénytelenítve a nyomozók és ügyészek beszámolási kötelezettségét előíró kormányrendeletet. Ráadásul Akkas a rendőrséget azzal vádolta, hogy nem hajtotta végre az újabb letartóztatásokra vonatkozó utasításait.

A szövevényes botrány komoly politikai károkat okozott Erdogannak, és a sajtó szerint az ő fia is szerepel az ügyben. Nem véletlen, hogy a kormányfő az átalakított kormányt a saját híveivel töltötte fel, az új belügyminiszter, Efkan Ala például régi bizalmasa, aki nem tagja a törvényhozásnak. Az ellenzék máris azzal vádolja Erdogant és az általa vezetett Igazság és Fejlődés Pártját (AKP), hogy „mély államot” épített ki. A kifejezés a múltból származik, és arra az informális hatalmi szerkezetre utal, amelyet a bírálóik szerint a hadsereg támogatását élvező korábbi világi kormányok a befolyásuk megőrzésére hoztak létre.

Az idén helyhatósági, elnöki, jövőre pedig parlamenti választás elé néző Erdogan sokat veszíthet, ráadásul a hírek szerint az államfői posztért indulna. Kormányzása alatt Törökország páratlan gazdasági fellendülést ért el, az EU elvárásainak megfelelően javult a kurd kisebbség helyzete, és jelentősen csökkent a hadsereg befolyása. Erdogant azonban otthon és külföldön egyre többen bírálják önkényes hatalmi lépései, megalomániás isztambuli építkezései miatt, amelyek jó részének finanszírozását a Halkbank végezte.

A kiszivárogtatások arról is szólnak, hogy a Halkbank szintén letartóztatott vezetőjének otthonában a rendőrség cipősdobozokban 4,5 millió dollárt talált. A leültetettek között Reza Zarrab iráni üzletember is szerepel, aki a bankon keresztül aranyüzleteket folytatott, 2012-ben összesen 10 milliárd dollárnyit. A Halkbank és Irán kapcsolata így aligha csak a média fantazmagóriája.

Tavaly májusban egy amerikai tanulmány azt állította, hogy az isztambuli székhelyű pénzintézet kijátszotta az Irán elleni amerikai szankciókat, és 2012 márciusa és 2013 júliusa között 13 milliárd dollár értékben exportált aranyat Teheránnak, amiért Törökország olajat és gázt kapott. Így kerülték meg az Iránnak szánt dollár- és eurókifizetésekre kimondott tilalmat. Teherán az aranyért külföldi devizához juthatott, amelynek növekvő hiánya komolyan sújtotta a bankrendszerét. Barack Obama amerikai elnök és a washingtoni kongresszus tavaly januárban azonban megszüntette az aranykibúvónak nevezett joghézagot, ám a szigorítás csak fél évvel később lépett életbe, a törökök így tovább folytathatták üzelmeiket.

Mindez több kérdést is felvet. Az iráni atomprogramot szintén elítélő, NATO-tag Törökország miért segítette Teheránt, és az Obama-kormányzat miért féléves késéssel zárta be a jogi kiskaput? Azzal, hogy Washington nem kényszerítette ki Ankaránál a saját szankcióját, Irán 6 milliárd dollár értékű aranyhoz jutott. A magyarázatok között szerepel, hogy Törökország az USA stratégiai partnere, illetve Obama így akart gesztust gyakorolni az irániaknak a már folyamatban lévő titkos, kétoldalú tárgyalások előmozdítására, melyek végül a tavaly novemberi genfi megállapodással részleges eredményre is vezettek.

Erdogan most azzal védekezik, hogy a korrupciós botrány „csupán” nemzetközi összeesküvés. A kormányközeli török sajtó odáig ment, hogy Francis J. Ricciardone, Ankarába akkreditált amerikai nagykövet kiutasításával fenyegetőzött. Washington és Ankara kapcsolata az utóbbi bő egy évtizedben igencsak hullámzott, a 2010-től tavaly nyárig tartó kedvezőbb időszak után ismét a bizalmatlanság lett úrrá.

Törökország – szemben az amerikai politikával – Mohamed Murszi megbuktatott egyiptomi elnök pártjára állt, Szíriában egyre erőteljesebben támogatja a szunnita lázadókat, Irakban pedig energetikai megállapodást kötött a kurd autonómiával, ami az ország széthullásához vezethet. Washington és Ankara érdekei Iránban sem feltétlenül egyeznek. Az aranykibúvó ugyanis egyes hírek szerint csak kis része a török–iráni együttműködésnek. A Zaman török lap azt állította, hogy a két ország közötti gyanús ügyletek értéke elérheti a 120 milliárd dollárt, ami a török politikai elit és iráni körök kiterjedt kapcsolatára utalhat.

Erdogan Amerikával szembeni bizalmatlanságának belpolitikai okai is lehetnek, és ráirányítják a figyelmet legfőbb riválisára, az önkéntes amerikai száműzetésben élő Fethullah Gülen vallási vezetőre. Erdogan és Gülen az utóbbi évtized jelentős részében még partnerek voltak a Kemal Atatürk-féle világi állam átformálásában, de aztán szétváltak útjaik. Erdogan elképzelései főként a Muszlim Testvériség ideológiájában gyökereznek, míg Gülen a török sajátosságokat is figyelembe veszi. Elemzők úgy tartják, a hatalmat koncentráló Erdogan számára Gülen jelenti az utolsó jelentős ellenpólust, akinek Hizmet (Szolgálat) nevű mozgalma egymillió tagot számlál, köztük számos magas rangú rendőrt, bírót. A Gülenhez közeli sajtó a Halkbank botránya kapcsán kompromittáló lehallgatásokról, illegális pénzekről ír. Erdogan sorsa attól függ, mi lehet még ellenlábasai tarsolyában, és vajon a két fél végső összecsapásra készül-e egymással szemben.

KERESZTES IMRE