Európa betegének tartják Franciaországot a stagnáló gazdaság és a rekordmagasságba emelkedett munkanélküliség miatt. Az eddigi etatista gyógymódot Francois Hollande elnök most szabadpiaci kúrára próbálja lecserélni.
Fordulópontként került be a francia gazdaságtörténetbe, amikor Francois Mitterrand, az ötödik köztársaság első szocialista elnöke 1983-ban, megválasztása után két évvel szakított addigi politikájával. A gazdaság versenyképességének gyengülése, a rekordszintű munkanélküliség, a magas infláció, a háromszori valutaleértékelés közepette az államosítások, a szociális juttatások, a nyugdíjak, a bérek inflációt messze meghaladó emelésének időszakát a megszorítások, a bérindexálás megszűnésének korszaka váltotta fel. A költségvetés és az államadósság konszolidálását jelentő programot az akkori szocialista kormány gazdasági minisztere, Jacques Delors, az Európai Bizottság későbbi elnöke, és Laurent Fabius költségvetési miniszter hajtotta végre.
Nemcsak a jelenleg külügyminiszter Fabius élte át közelről a változást, hanem Francois Hollande mostani államfő is, aki három évtizede, kezdő politikusként, az Élysée-palota gazdasági stábjából került át az akkori kormány szóvivői stábjába. Hasonló stratégiával próbálkozik a példaképének Mitterrand-t tartó Hollande, aki a múlt héten a magánéleti botránya miatt nagy várakozással kísért sajtótájékoztatóján részletezte szakítását az állam vezérelte válságkezeléssel. A restrikció helyett a gazdaságösztönzés ígéretével hatalomra került elnök fel akar hagyni a hivatali ideje eddigi 20 hónapját jellemző, a költségvetési hiány csökkentését célzó, a társadalom minden rétegét érintő adóemelésekkel, és a 14 éves csúcsponton lévő, közel 11 százalékos munkanélküliség szorításában egyezséget ajánlott a vállalatoknak. A felelősségi paktumként meghirdetett program keretében Hollande az ígérte, hogy a munkáltatók adóterheit 2015-től az elnöki mandátumának végéig, 2017-ig tartó időszakban évente 30-35 milliárd euróval csökkentik, cserébe egymillió új munkahelyet várnak el. Az állami kiadásokat ugyanakkor két év alatt 50 milliárd euróval mérséklik.
Paradigmaváltásként, ideológiai áttörésként értékelték elemzők annak beismerését, hogy a foglalkoztatás bővítése a vállalati szférától remélhető. Szinte hinni sem akart a fülének a sajtótájékoztatón részt vett 400 francia és külföldi újságíró, amikor Hollande pályafutása során első ízben kijelentette: mérsékelt szociáldemokratának tartja magát. A liberális minősítést azért határozottan visszautasította. Egyből a brit Munkáspárt megújítóját, a harmadikutas politikát a szigetországban az 1990-es évek végén meghonosító Tony Blairt vélték felfedezni a szocialista államfőben. De – nem kis túlzással – párhuzamba állították a szemléletváltást a német szociáldemokraták 1958-as kongresszusával is, amelyen szakítottak a marxista ideológiával. Még Gerhard Schrödert is felemlegették, aki szociáldemokrata kancellárként, baloldali nézeteit félretéve, radikálisan megnyirbálta a nagyvonalú német jóléti rendszert, és ezt munkaerő-piaci liberalizációval párosítva megteremtette a most gyümölcsöző versenyképesség alapjait.
Miközben a szocialisták többsége mögé állt, a radikális baloldaltól Hollande hideget-meleget kapott. A magát marxistának valló, ám populista demagóg Jean-Luc Mélenchon, a Baloldali Front társelnöke egyenesen jobboldalinak nevezte a tavalyi elnökválasztás második fordulójában általa még támogatott Hollande-ot, aki megítélésében egy platformra került a közvélemény-kutatásokban egyre jobban szereplő szélsőjobboldali Marine Le Pen pártjával, a Nemzeti Fronttal. Pedig az ötödik köztársaság legnépszerűtlenebb elnökének számító Hollande újszerű elgondolásai a szélsőjobb előretörésének a visszaszorítását is célozzák.
A válságot kezelni képtelen szocialisták és a belső hatalmi harcokkal elfoglalt jobboldal teremtette helyzet kedvez a Nemzeti Frontnak, amely a márciusi helyhatósági és a májusi európai parlamenti választásokon akár története legjobb eredményére számíthat. Előrelépésnek tartotta, mégsem fogadta kitörő lelkesedéssel a felelősségi paktumot az üzleti szféra. Kevesli az adóterhek csökkentését Pierre Gattaz, a Vállalkozók Szövetségének elnöke, szerinte 50 milliárd eurós munkaerőköltség-csökkentésre volna szükség. Ezenfelül pedig a jelenleg 33 százalékos nyereségadó leszállítását is elkerülhetetlennek tartja a francia cégek versenyképességének javítása érdekében. A német utáni második legnagyobb európai gazdaságot ma már a térség betegeként emlegetik. A gazdaság stagnál, az államadósság a GDP 95 százalékára rúg, a költségvetési hiány a válságban lévő eurózónatagok közé sorolt Olaszországénál is nagyobb. Az idén a GDP 3,6 százalékára tervezett deficitet csak 2015-re, az eredetileg tervezettnél egy évvel később sikerülhet a maastrichti követelményeknek megfelelő szintre leszorítani. Az állami kiadások pedig a fejlett országok mezőnyében kiemelkedően magasak, a GDP 57 százalékát teszik ki.
Különösen a német helyzettel való összehasonlítás fájó. Az átlagos óránkénti munkaerőköltség 36,84 euró, az egyik legmagasabb Európában, és az utóbbi évtizedben 19 százalékkal emelkedett, miközben a németeknél lényegében a 28–29 eurós tartományban maradt. Az euróövezet országaiba irányuló export 3,5 százalékkal csökkent, a kereskedelmi mérleg 70 milliárd eurós hiányt mutat, szemben a 150 milliárdos német többlettel. A versenyképesség romlásában a 35 órás munkahét bevezetése is szerepet játszott, éppúgy, mint az elbocsátást és a részmunkaidős foglalkoztatást nehezítő rugalmatlan munkaerő-piaci szabályozás.
És ez nem csak a szocialisták hibája. Bármelyik oldal volt hatalmon, a francia politika évtizedek óta képtelen szakítani az etatista szemlélettel. Ha indultak is reformok, azok általában elbuktak az európai összehasonlításban máig kiemelkedően erős szakszervezetek ellenállásán. Amelyek esetleg nem, azokat, miként a nyugdíjkorhatárnak Nicolas Sarkozy elnöksége idején bevezetett 62 évre emelését, a hatalomra jutó szocialisták csinálták vissza. Igaz, időközben belátták, hogy nem volt szerencsés a lépés, és tavaly, ha kissé módosított formában is, de visszatértek a Sarkozy-féle változathoz.
A versenyképesség romlásának problémájával persze Hollande is tisztában volt. Nem sokkal hatalomra kerülése után kormánya megbízta a tapasztalt vállalatvezetőt, Louis Gallois-t, az Airbusról ismert páneurópai hadiipari és repülőgépgyártó holding, az EADS egykori főnökét, hogy mérje fel a helyzetet. Gallois négy hónap alatt 22 pontos akciótervet készített, és 2012 novemberében ismertetett programjában a munkaerőköltségek 30-35 milliárd eurós csökkentését javasolta, amit az adózók körének kiszélesítéséből, áfaemelésből és az állami kiadások visszafogásából finanszírozna. Hollande akkor ettől nagyon húzódozott, most viszont félútig már elment.
TÁLAS ANDREA
Súlyos következményekkel jár és meglepő fordulatokat hozhat az a tulajdonosi összetétel, amely a kormány döntése alapján kialakul a magyar védelmi ipar meghatározó vállalatainál.
Ez egy kormányhatározatból derül ki, amely pénzt utal ki erre.
15 hónap alatt sajátította el a szakmát.
Gyűlöletkeltésre hivatkoznak.
