Ezzel első alkalommal kerül az úgynevezett új tagországok egyikének politikusa az EU egyik csúcspozíciójába.

Az Európai Tanács elnöki posztját az EU 2009-ben hatályba lépett alapszerződése, a Lisszaboni Szerződés előírásai alapján hozták létre, azzal a céllal, hogy a korábbiaknál - a félévente változó soros országelnökségi rendszerben lehetségesnél - hangsúlyosabbá tegyék a folyamatosságot és koherenciát a tagországok csúcsvezetőinek egymást negyedévenként követő találkozói között. Az Európai Tanács elnökének dolga, hogy összehívja az állam- és kormányfőket, kezdeményezze az ülés napirendjét, irányítsa és felügyelje a döntéselőkészítő folyamatot, majd elnököljön magán az ülésen.

Az uniós döntéshozatali rendszer három fő pillére - eltekintve most a luxembourgi székhelyű Európai Bíróságtól mint a legfőbb igazságszolgáltatási fórumtól - a javaslattevő és végrehajtó funkciót betöltő Európai Bizottság, a tagállami kormányokat megjelenítő Tanács, valamint az európai polgárok képviseletére hivatott Európai Parlament. A két döntéshozó fórum a Tanács és a parlament. E két intézménynek az esetek széles körében úgynevezett együttdöntési joga van, tehát kettőjüknek egyetértésre kell jutnia az eldöntendő kérdésben. Továbbra is vannak ugyanakkor olyan ügyek, amelyekben a parlament kifejtheti ugyan az álláspontját, de a döntés joga a Tanácsé. A bizottság nem döntéshozó, hanem a döntéshozatalt mintegy "közrefogó" intézmény: a döntéshozatal előtt a javaslattételben, a döntés után pedig annak végrehajtásában kap szerepet.

A Tanács működési mechanizmusában számos ügyet miniszteri szinten is el lehet dönteni a tagországok között. Ezen a szinten - leszámítva a külügyminiszterek tanácsát - továbbra is a féléves rotációban váltakozó országelnökségek kormányzata tölti be az összehangoló, szervező szerepet. A legfontosabb, stratégiai horderejű kérdésekben azonban a csúcsvezetőknek kell dönteniük. Az Európai Tanács elnöke tehát kulcsszerepet játszik az EU egyik döntéshozó intézményrendszerén belül a kiemelt súlyú témák kezelésében. Neki kell feltérképeznie, miben teremthető konszenzus, milyen kompromisszumok révén mutatkozik esély a tagországok rendszeresen ütköző vagy legalábbis széttartó érdekeinek összehangolására.

Ennek a tisztségnek az első viselője Herman Van Rompuy flamand kereszténydemokrata politikus, korábbi belga miniszterelnök volt. Amikor 2009-ben rá esett a választás, az kimondva-kimondatlanul annak a logikának a mentén történt, hogy ne az unió valamely vezető országa, hanem egy kisebb tagállam olyan képviselője legyen az Európai Tanács elnöke, akitől a többi csúcsvezető nem hatalmi nyomásgyakorlásként, hanem a közös nevező kereséseként értelmezi majd a különböző áthidaló javaslatok megtételét a vitás kérdésekben. Ezt a feladatot Van Rompuy magas szinten látta el.

Most, Tusk kiválasztásával más szempont érvényesül: az, hogy itt az ideje komoly uniós pozícióhoz juttatni az egykori kommunista tömbhöz tartozókat, amelyek legtöbbje egy évtizeddel ezelőtt, 2004-ben vált az EU tagjává. Közülük súlyban egyértelműen kiemelkedik Lengyelország. A közös nevező keresése azonban Tusknak is ugyanúgy alapvető feladata lesz. Ráadásul a lengyel politikusnak arra is képesnek kell lennie, hogy az euróövezeti országok állam-, illetve kormányfőinek értekezletein szintén betöltse az eltérő szempontok legfőbb összehangolójának a szerepét, miközben saját hazája még nem is tagja az euróövezetnek.