Álsághelyzet

Meggyőző többséggel szavazott bizalmat a hétvégén a líbiai parlament Ahmed Maitik nemrég megválasztott új kormányfőnek, de ezzel véget is érnek a szíriai és az egyiptomi események miatt amúgy is háttérbe szorult észak-afrikai országból érkező kedvező hírek. A törvényhozás a főváros egyik luxusszállodájában ülésezett, miután fegyveres támadás miatt a parlament épületét két hete bezárták. Az iszlamista hátterű Maitik azért sem lehet felhőtlenül boldog, mivel az ország egyik erős emberévé előlépett lázadó, Khalifa Haftar egykori tábornok megkérdőjelezte a parlament legitimációját.

A közel két éve megválasztott törvényhozás – az Általános Nemzeti Kongresszus – végletesen megosztott a Muszlim Testvériség líbiai szárnyához közel álló képviselők és a mérsékeltebb, illetve az iszlamistaellenes csoportok között. A bénultság akadályozza a törvényalkotói munkát, Líbiának nincs költségvetése és a parlament által jóváhagyott, működő kormánya. Maitik március óta a harmadik, az utóbbi három évben pedig az ötödik miniszterelnök.

A közeljövő sem tűnik megnyugtatónak. A kulturális miniszter a kormány nevében azzal vádolta a parlamentet, hogy aláásta a főváros biztonságát, amikor a törvényhozás épületének védelmére Tripoliba rendelte az iszlamista fellegvárnak számító Miszráta városból a Központi Pajzs nevű milíciát. Az érvelés szerint a fegyveres csoport nem tartozik a kormány által bérelt védelmi erők közé. A miniszter nyíltan Haftar oldalára állt, mondván, a parlament erőtlen a „terroristákkal” – vagyis szerinte az iszlamistákkal – szemben. A hatalmi ágak marakodására jellemző az is, hogy a kormány tagjai közül többen új választást javasoltak június végére, amit a parlament egyszerűen tudomásul sem vett.

Líbiában egyre inkább a fegyverek szava dönt. Haftar például azzal a felszólítással támadta meg a parlamentet, hogy az országot meg kell tisztítani az iszlamistáktól. Egyúttal felszólította a képviselőket, adják át a hatalmat. Pár nappal a tripoli parlament épülete elleni akció előtt a 2011-es felkelés bölcsőjében, a keleti Bengáziban Haftar fegyveresei ellenséges frakciókat támadtak meg, a hónapok óta legsúlyosabb összecsapásokban több mint hetvenen vesztették életüket.

Az iszlamisták elleni tisztogató akciókkal számos líbiai egyetért, mert sokan őket vádolják az eluralkodó erőszakért, különösen Bengáziban, ahol az Anszar al-Saría keményvonalas fundamentalista csoportot több bombamerényletért és gyilkosságért teszik felelőssé. Haftar, a veterán tábornok ifjú tisztként Moammer el-Kadhafi oldalán harcolt a monarchia ellen, amelyet 1969-ben meg is döntöttek. A líbiai vezető közeli szövetségese volt az 1980-as évekig, amikor az általa vezényelt csádi háború kudarca miatt kegyvesztett lett. Külföldre menekült, és az USA-ból szervezkedve próbálta megdönteni Kadhafit.

A 2011-es felkelés kezdetekor hazatért Haftart hazájában egyre inkább Abdelfattah al-Sziszi egyiptomi tábornokhoz hasonlítják, aki tavaly megbuktatta Mohamed Murszi iszlamista elnököt, és átvette a hatalmat. A Kadhafihoz hasonlóan három éve a hatalmától megfosztott Hoszni Mubarak egykori elnök tisztjéből al-Sziszi a hatalomba visszatért hadsereg üdvöskéje lett, és minden bizonnyal meg is nyeri az e hét eleji elnökválasztást.

De míg Egyiptomban az iszlamisták egységes politikai erőnek számítanak, és a hadsereg meghatározó maradt, Líbiában más a helyzet. A Kadhafi elleni harcban egykor egységes lázadók mára etnikai, törzsi, regionális és ideológiai alapon elaprózódtak, a nem túl befolyásos politikai csoportokhoz csak lazán kötődnek. Mintha egyetlen cél mozgatná őket: minél nagyobb területet és hatalmat kihasítani maguknak. Egyes becslések szerint az erősebbektől a gyengébbekig 1700-féle milícia létezik, a lőfegyverek száma meghaladja a másfél milliót. A kormánynak nem sikerült hozzá hű hadsereget gyúrnia a volt lázadókból, viszont a különféle kormányhivatalok, minisztériumok – félhivatalos biztonsági erőként, átlagosan havi ezerdolláros zsolddal – 160 ezer egykori fegyverest fizetnek, akiknek lojalitása igencsak bizonytalan.

Ennek ellenére eluralkodott a törvénytelenség, a milíciák ezreket tartanak fogva jogi eljárás nélkül, ügyvédeket, ügyészeket, bírókat, tanúkat támadnak vagy ölnek meg. Senki sincs biztonságban: tavaly októberben Bengáziban a helyi rendőrség parancsnokával, idén februárban a Kadhafi bukása utáni első katonai főügyésszel végeztek. Néha a gyilkosság motivációja sem világos. Nemrég például megöltek egy indiai orvost, ami a 2011 után érkezett, a líbiai egészségügyi rendszerben fontos szerepet játszó 1600 indiai doktor távozásához vezethet.

A milíciák uralmával az ország számtalan részre tagolódik, miközben a miszrátai központú iszlamisták és az autonómiát követelő bengáziak közti harcok akár polgárháború első lövései is lehettek. Ráadásul Ibrahim Dzsadran hadúr, akinek erői tavaly nyáron elfoglalták a keleti olajterminálokat, támogatja Haftart, így kettejük szövetsége komoly kihívás lehet a mindenkori központi hatalommal szemben. A főként a keleti országrészeken található olajlétesítmények birtoklásával egyébként is komoly csapást mérnek a központi költségvetés bevételeire, hiszen a felkelés előtti napi 1,6 millió hordós termelés a legfrissebb adatok szerint a tizedére csökkent, ami pénzügyileg is kivérezteti Tripolit.

Miközben a milíciák egyre erősebbek, Líbia alig kap külföldi segítséget. Amilyen elánnal vetette bele magát a NATO 2011-ben – a civilek védelmére hivatkozva – a polgárháborúba, és segített a lázadóknak megdönteni Kadhafi hatalmát, most olyan érdektelenség övezi a líbiai anarchiát a Nyugat részéről. Egy friss ENSZ-jelentés szerint a magára hagyott Líbia a térség fegyverbeszerzési forrásává is vált számos ország, köztük Szomália, Nigéria, sőt Szíria számára is. A három éve a Nyugat által még a sikeres katonai beavatkozás példájaként is emlegetett líbiai eset mára azt mutatja, hogy ott, ahol gyengék a nemzetállam keretei, szinte lehetetlen garantálni az arab tavasz központi elemévé vált polgári, politikai és gazdasági jogokat, a demokratizálódást – ehelyett az ököljog logikája érvényesül.

KERESZTES IMRE