Líbia szétesőben

Jelképes, ahogy az USA nemrég kiürített tripoli nagykövetségének egyik szárnyát elfoglaló líbiai milicisták vidáman lubickoltak az udvaron lévő úszómedencében. Nemcsak azt mutatja, hogy három évvel a NATO beavatkozása és Moammer Kadhafi bukása után egymás ellen harcoló fegyveres csoportok uralják az országot, hanem azt is: Líbiát magára hagyta a világ. Az USA-ban republikánus törvényhozók keményen bírálják Barack Obama demokrata elnököt, és úgy vélik, a líbiai anarchia az egyik legbeszédesebb példája Washington elbaltázott közel-keleti politikájának.

Sokak szemében úgy tűnt, hogy a világiasnak gondolt és jelentős olajkinccsel rendelkező Líbia lehet az egyik titkos esélyes az átmenetre a diktatúrából valamiféle szabadabb és rendezettebb társadalomba. Ehhez képest az utóbbi hetekben 2011 óta a legsúlyosabb harcok dúlnak az országban, melyek során a nyugati tengerparti városból, Miszrátából érkezett iszlamisták vezette csoportok a tripoli nemzetközi repülőtér elfoglalásával ellenőrzésük alá vonták a fővárost.

A miszrátai frakciók köré gyűlt szövetség nem fogadja el a júniusi választáson létrejött parlamentet és az új kormányt. Az új parlament és a nemzetközi közösség jó része által is elismert kabinet a keleti Tobrukba menekült. A miszrátaiak viszont visszahívták a régi törvényhozást, amelyben az iszlamisták jóval nagyobb erőt képviseltek, és Omar al-Haszi iszlamista politikussal az élen rivális kormányt alakítottak.

Romok a Tripoli Repülőtéren. Pusztító szembenállás

AFP / Mahmud Turkia

A Tripoliért vívott harcokban a miszrátaiak fő ellenfelei a nyugati hegyvidéken lévő Zintán város és környékének fegyveresei voltak. A zintániak fogadkoznak, hogy a főváros elvesztése nem a háború vége, hanem az eleje. Miszráta és Zintán is büszke arra, hogy fiaik jelentős harci tetteket hajtottak végre a több mint négy évtizeden át vasmarokkal irányító Kadhafi és rezsimje megbuktatásáért, de az egykori bajtársak egymásnak estek a hatalmi harc jegyében.

A két város és a hozzájuk csatlakozó csoportok rivalizálása miatt nemcsak az USA, hanem az ENSZ és számos európai ország is otthagyta Líbiát, a külföldi légitársaságok jelentős része beszüntette tripoli járatait. A központi kormány 2011 óta nem tudott működő nemzeti hadsereget felállítani, a közbiztonságot milíciákra bízta, amelyek azonban hiába részesültek állami fizetésben és viseltek egyenruhát, inkább saját parancsnokaiknak, illetve városi, törzsi elöljáróiknak engedelmeskednek. A magát Tobrukban meghúzó hivatalos kormány segélykérését – a militánsok demilitarizálását és békefenntartók telepítését – aligha hallja meg bárki is.

De nemcsak Tripoli, hanem az ország második legnagyobb városa, a keleti Bengázi is a fegyveres küzdelmek martalékává vált. Az iszlamista veszély elleni fellépés jegyében májusban jelent meg a színen Kadhafi egykori kegyvesztett tábornoka, Khalifa Haftar, aki először a helyi szélsőséges iszlamista erő, az Anszar al-Saría ellen indult harcba. A csoportot tartják felelősnek a Bengáziban lévő amerikai képviselet elleni, 2012. szeptember 11-ei támadásért, amelyben megölték az amerikai nagykövetet és három honfitársát.

Haftar időközben Tripoliban a zintáni légió mögé sorakozott fel, és egy egyszerűbb képlet kezdett kirajzolódni. Az iszlamistákkal szemben alakuló, liberális, világi és mérsékelten vallásos táborba még Kadhafi elmenekült egykori tisztjei is elkezdtek visszaszivárogni. Az iszlamisták Haftart egyre inkább Abdelfattah al-Sziszi egyiptomi elnökhöz hasonlítják, aki a hadsereg élén megbuktatta a Muszlim Testvériség választott elnökét, és az egykori Mubarak-rendszer teljes restaurációját hajtotta végre.

Az ellenforradalommal riogatás megtette a hatását, és számos kevésbé konzervatív iszlamista csoport is a miszrátaiakhoz szegődött. A mérsékeltebb brigádok – melyek korábban elhatárolódtak a terrorcsoportnak tartott Anszar al-Saríától – közeledni kezdtek a bengázi szervezethez, sőt üdvözölték azt a „forradalmi milíciák” újonnan alakult tanácsában, és a Líbiai Hajnalnak nevezett új iszlamista szövetségben. A bengázi iszlamisták elítélték a magát semlegesnek tartó líbiai Muszlim Testvériséget, és elutasítják a demokráciát, a világi pártokat és az iszlám ügyének elárulóit.

A két nagy alakuló tábor, a „szélsőségesek” és az „ellenforradalmárok” közötti párbeszéd egyre kevésbé tűnik elképzelhetőnek. Ráadásul a harc nemcsak politikai és ideológiai szinten folyik: a miszrátaiak és bengáziak inkább berberek, cserkeszek vagy török eredetűek, a zintániak pedig főként arab származású törzsek. Egyes vélemények szerint Líbiát nemcsak a teljes polgárháború, de a szíriaihoz hasonló feldarabolódás is veszélyezteti. A városok és falvak Líbia-szerte igyekeznek állást foglalni, egyes helyeken a rivális frakciók zászlóit is kitűzik, köztük a szélsőséges iszlamisták fekete lobogóját.

A fegyveresek utánpótlását pedig Líbiában is garantálja, hogy a gazdaság helyzete rohamosan romlik. A harcok városnegyedeket tesznek a földdel egyenlővé, lakóövezetek néptelenednek el, sok településen az áramkimaradás napi 12 órán át tart. Az árak emelkednek, a töltőállomásoknál hosszú sorok kígyóznak, a korábban szinte alig látott kerékpár egyre gyakoribb közlekedési eszköz. Az utcákon halmozódik a szemét, és előfordult, hogy Tripoliban egy hónapon át égett egy több millió literes kapacitású üzemanyag-tároló.

Líbia széthullása vagy az államépítés kudarca a közvetlen környezetének stabilitására veszélyt jelent. Szélsőséges iszlamisták táborokat ütöttek az egyiptomi határ mentén, hogy támadásokat hajtsanak végre a Nílus menti ország ellen. Ráadásul még az USA-t is váratlanul érte, hogy augusztusban, feltehetőleg az Egyesült Arab Emírségekből, két alkalommal is harci gépek támadták a Tripoliért harcoló iszlamisták állásait. Amerikai források szerint az is valószínű, hogy egyiptomi bázisokat használtak a csapásokhoz. Abu-Dzabi és Kairó nyilvánosan tagadta a beavatkozást, de Washingtont sem informálták előre a nyilvánvalóan amerikai gépekkel végrehajtott akcióról, ami jelzi, mennyire a partvonalra került az USA az arab tavasz keltette közel-keleti hatalmi harcokban.

Egyiptom, az Emírségek és Szaúd-Arábia a térségben egyre határozottabban az iszlámellenes erőket támogatja, miközben Törökország és Katar a Muszlim Testvériséget és regionális szervezeteit segíti, illetve egyéb iszlamista mozgalmakat fegyverez fel. A Szíriában, Irakban, a palesztin területeken és immár Líbiában is megfigyelhető regionális szembenállás egyre inkább akadályozza a különféle válságok rendezésére tett nemzetközi erőfeszítéseket.