Re Giorgio, azaz György király – így nevezték hívei a lemondását múlt héten bejelentő Giorgio Napolitano olasz elnököt, aki stabilitást hozott hazája zavaros politikai életébe. Az idén júniusban 90. életévét betöltő államférfi távozása nem volt meglepő, hiszen amikor a 2013-as politikai válság miatt Olaszország történetében példátlan módon elvállalta a második elnöki terminust, előre jelezte, nem kívánja kitölteni az újabb hétéves megbízatást. Az egykor marxista, majd mérsékelt baloldalivá vált Napolitanót Washingtontól Brüsszelig méltatták a világ vezetői is az államfői székben eltöltött kilenc éve miatt, melynek idején robbant ki az európai adósságválság.
Bírálói szerint a Re Giorgio elnevezés inkább kritikus felhangokkal bír, mert az államfő – szól az érvelésük – a parlament feje fölött és alkotmányellenesen megmentette a régi elit pártjait. Tény, hogy a végletekig megosztott politikai légkörben Napolitano asszisztált Silvio Berlusconi kormányfő 2011-es bukásához, és az utóbbi jó három évben a reform jegyében három, nem választáson diadalmaskodott miniszterelnök – Mario Monti, Enrico Letta és Matteo Renzi – hatalomra jutását is segítette. Sok olasz számára csak megszorításokat hoztak a „reformkormányok”, a gazdaság tovább agonizált, az euroszkeptikusok és az eurózóna-tagság ellenzőinek tábora tovább nőtt. Napolitano népszerűségi indexe a 2013-as 60 százalékról 39 százalékra esett, de még így is kedveltebb, mint számos politikustársa.
A kora miatt érthető távozásával azonban semmi sem oldódik meg, sőt utódjának megtalálása komoly kihívás Renzi számára. Bár az olasz államfő elsősorban jelképes figura, válságok idején kiemelt szerepet tölt be, hiszen feloszlathatja a parlamentet, választást írhat ki, és az új kormányok felállításánál is bábáskodhat. Ezért nagyon fontos lenne a tavaly februárban, pártján belüli puccsal a kormányfői széket elfoglaló Renzinek, hogy a politikai és gazdasági reformjait támogató elnök kerüljön a Quirinale-palotába. Az államfőt a parlament mindkét házának tagjaiból és a régiók képviselőiből álló 1009 fős testület választja meg titkos szavazással – a folyamat január végén kezdődik. Az első három voksoláskor kétharmados, a negyediktől már csak abszolút többség kell, de Renzi balközép Demokrata Pártjának (PD) a szükséges 505-ből csak 450 szavazata van.
Ezért valószínűleg meg kell szereznie Berlusconi konzervatív Forza Italia pártjának támogatását. Annál is inkább, mivel a veterán ellenzéki politikus közölte: nem támogatja a csak az alsóházban többséggel bíró Renzi reformlépéseit, ha a köztársasági elnök megválasztásában nem egyeztet vele. Renzinek még egy súlyos oka van a szövetségkeresésre, és ez saját pártjának több kormányintézkedést is ellenző kommunista szárnya, amely most elérkezettnek láthatja az időt a miniszterelnök elleni bosszúra. A legtöbb politikai elemző szerint a PD centrista, katolikus oldalán kell keresni a jelölteket, például Dario Franceschini kulturális miniszter, Sergio Mattarella volt alkotmánybíró vagy Anna Finocchiaro szenátor személyében – utóbbi az első nő lehetne a poszton. Ismertebb nevek is felmerültek – mint például a 2013-as elnökválasztáson egyszer már elbukott Romano Prodi volt kormányfő, az Európai Bizottság egykori elnöke –, de megfigyelők szerint inkább kevésbé hangsúlyos személy lesz a befutó.
Renzi politikai erejét fogja mutatni, hogy ha a negyedik fordulóban sikerül államfőt választani. Ha nem, megismétlődhet a görög dráma, a délkelet-európai országban ugyanis az elnökválasztás parlamenti kudarca előrehozott parlamenti választáshoz vezetett. Márpedig Renzi szívesebben állna a választók elé az alkotmányos reform után, hogy stabil kormányt alakíthasson. Kérdés, végig tudja-e verekedni elképzelését, miszerint megszűnne a parlament felsőháza, vagy legalábbis jelentősen csökkenne a hatalma. A kormányfő reményei szerint működőképes politikai rendszerben könnyebben, gyorsabban tudna javítani a gazdaság és az állam hatékonyságán.
A 39 éves korábbi firenzei polgármester Renzi egyéves mérlege azonban felemás, és még egy elvesztegetett esztendő könnyen távozásra kényszerítheti. Pedig sokan éppen azt várták tőle, hogy lecserélődik az üzleti élethez szoros szálakkal kötődő, régi politikai elit, amelynek tagjairól folyamatosak a korrupciós és a megvesztegetési botrányokról szóló hírek. Súlyos gond a pazarló állam és a hatalmas bürokrácia. Nyugaton az olasz parlamenti képviselők keresik a legtöbbet, például majdnem a kétszeresét brit társaikénak. Az állami alkalmazottak mesés nyugdíjjal távoznak, visszásságokra a szegényebb délen vagy a gazdagabb északon is van példa. Szicíliában 28 ezer erdőrendőr teljesít szolgálatot, annyi, mint Kanadában, és közel ezer mentőautó-sofőrnek nincs mit vezetnie. Riccardo Muti neves karmester tavaly azért mondott le a Római Operaház éléről, mert gyakorlatilag elege lett a zenészek és a kóristák sztrájkjaiból. Az állami és a fővárosi fenntartású intézmény zenészei a megszorítások ellen tiltakoztak, miközben heti 28 órát dolgoztak évi 16 havi fizetésért, a szabadtéri előadásokért pedig egészségügyi pótlékot kaptak.
Több milliárd euró értékű beruházás ment félig kész kórházakra, infrastrukturális beruházásokra, amelyek nem járultak hozzá a növekedéshez. Az utóbbi hét évben a személyenként délen elköltött 4 ezer euró EU-pénznek sokak szerint alig van nyoma. A Brüsszel által felerészben finanszírozott 7 milliárd eurós képzési programról egy tanulmány megállapította, hogy a több ezer résztvevőből 233-an találtak munkát – miközben a munkanélküliség a fiatalok körében 43 százalékos. Az olasz pénzintézetek mérlegfőösszege hiába 1200 milliárd euró, és egy átlagos olasznak hiába van 4 ezer euróval több megtakarítása, mint német társának, beruházások nincsenek – írta a Der Spiegel német hetilap.
A befektetéseket az is visszafogja, hogy az olaszországi vállalatok viselik a legtöbb terhet a világon, az Il Sole 24 Ore üzleti napilap szerint bevételük 68 százalékát vonják el, miközben az európai átlag 41 százalék. Olaszország tavaly hat év alatt harmadszor is recesszióba süllyedt – az ipari termelés 2007 óta a negyedével kisebb –, az adósság a GDP 135 százaléka felé közelít, ami a japán és a görög után a harmadik legnagyobb a fejlett országok körében. Az igazságszolgáltatás is megújulásra szorul, egy polgári per átlagosan közel 3 ezer napig tart. Még Mario Draghi, az Európai Központi Bank olasz elnöke is arra figyelmeztetett tavaly augusztusban, hogy elmaradnak a jelentős szerkezeti reformok. Renzi kétségtelenül lendületet vitt az olasz közéletbe, és sokak szerint a helyes irányba mozdult. De nyilván tudatában van a feladat nagyságának, hiszen hivatalba lépésekor nem száz, hanem ezer nap türelmi időt kért – amelyből nagyjából a harmada le is telt.
KERESZTES IMRE
