Elkerülhetetlen katonai konfliktus volt a következménye, amikor Julius Caesar – megszegve az ókori Róma törvényeit – seregével átlépte a Rubicon folyót. A köztársaság bukásához és a Római Császárság kialakulásához vezető lépést azóta is a visszafordíthatatlan, nagy elhatározások jelképének tartják. Talán valami hasonló, jelentős horderejű döntésre szánta el magát Teherán és az USA vezetésével hat nagyhatalom, amikor a múlt héten keretmegállapodást kötött az iráni atomprogramról. Az alku célja, hogy megakadályozza az iráni atomfegyver kifejlesztését, és ezáltal elkerülhető legyen az esetleges Irán elleni háború, amely beláthatatlan következményekkel járna a Közel-Keletre és az egész világra nézve.
A festői szépségű svájci Lausanne-ban az érintett országok – Irán és az USA mellett Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Oroszország és Kína, valamint a tárgyalásokon hivatalosan elnöklő EU – külügyminisztereinek alkuja azonban csak az út kezdete, hiszen a részletes és szövegbe foglalt megállapodás tető alá hozatala csak ezután kezdődik. Ráadásul a június végéig megkötendő végleges egyezmény – a vártnál kétségkívül részletesebb – pontjainak amerikai és iráni értelmezése között máris eltérő hangsúlyok, sőt ellentmondások is felfedezhetők (a részletekről lásd Részecskefifika című írásunkat). A bonyolult megállapodás szinte minden – technikai, jogi és politikai – részlete olyan szorosan összefügg egymással, hogy az egyik amerikai kormánytisztviselőnek a Rubik-kocka jutott eszébe: oly precízen kell kirakni a kockákat, hogy ne rontsák el a már helyükön lévő darabokat.
De bárhogy sikerül is majd a bűvészkedés, úgy tűnik, mintha pártolók és bírálók a tárgyalásoktól függetlenül szajkóznák a maguk igazát. Barack Obama amerikai elnök történelminek nevezte a megállapodást, amely szerinte az életben csak egyszer adódó lehetőség. A republikánus többségű kongresszus több tagja azonban keményen bírálta a demokrata elnököt, mert lemondott a korábban általa megjelölt céljairól, csak hogy mindenképpen egyezségre jusson. Még a vártnál is rosszabbnak minősítette a keretegyezményt Benjamin Netanjahu izraeli kormányfő. Szerinte a zsidó állam elpusztításával többször is fenyegető Irán továbbra is egzisztenciális veszély Izraelre. Netanjahu egyúttal azt követelte: bármiféle szerződésben Teherán ismerje el Izraelt. Obama azonban alapvető félreértésnek nevezte az izraeli miniszterelnök új feltételét, jelezve, hogy az alkuért cserébe nem várható el az iráni rezsim természetének alapvető átalakulása. A szunnita arab országok is kevésnek tartják a síita Iránnal szemben támasztott nukleáris megtartóztatást, bár mintha az amerikai kormányzat múlt hét óta beindult meggyőzőkampánya először Szaúd-Arábiát puhította volna meg: Rijád washingtoni nagykövete ugyanis talán óvatosan a támogatását jelezhette.
Kétségtelen, hogy a lausanne-i alku a kompromisszumok jegyében fogant. Az USA a mostani tárgyalások megindításáról kötött 2013-as áttörés óta belátta, hogy nem követelheti az iráni atomprogram teljes felszámolását, Iránnak joga van a nukleáris energia békés célú felhasználásához és a nukleáris kutatáshoz egyaránt, amíg a nemzetközi ellenőrzéseket lehetővé teszi. Teheránnak viszont jelentős mértékben korlátoznia kell a nukleáris tevékenységei közül azokat, amelyek néhány hónapon belül atomfegyver megépítéséhez vezethetnek.
Persze a kölcsönös bizalmatlanság komoly hátrány. Az USA és Irán között 1979 óta nincs diplomáciai kapcsolat, és a titkos iráni atomprogram 2003-as teheráni első beismerése óta sem alakult ki semmiféle kétoldalú viszony – leszámítva az utóbbi másfél évi tárgyalásokat, amelyek gyümölcse a mostani alku. Kétségtelen tény az is, hogy a szankciók megroppantották az iráni gazdaságot, az olajár jelentős zuhanása további komoly érvágást jelentett, és kérdés, vajon ezek nélkül Teherán kényszeríthető lett volna-e az engedményre. A múlt héten kiizzadt egyezséget Iránban népünnepély fogadta, ami azért jelezte a lakosság várakozásait.
De még szakértők sem értenek egyet abban, vajon jó vagy rossz megállapodás születik-e. Az alku megítélésében talán az egyik legautentikusabb szervezet, az egészségesebb és biztonságosabb világért közel fél évszázada létrejött Aggódó Tudósok Szövetsége (UCS) visszafogottan üdvözölte az eddigi eredményt, bátorító kezdetnek nevezve azt. Fegyverzet-ellenőrző biztonsági szakértők ugyanakkor arra mutattak rá, hogy az iráni nukleáris együttműködés Obama által hangoztatott maradéktalan és példa nélküli ellenőrzése lehetetlen. Teherán hiába írta alá 1970-ben az atomsorompó-egyezményt, titkos atomberendezéseivel legalább a 2000-es évek elejétől többször is megsértette azt. Az amerikai titkosszolgálatok sem álltak a helyzet magaslatán, amikor tévesen azt állították, hogy Teherán 2003 után felfüggesztette a nukleáris program katonai részét. Ha Irán csal, azt a világ tudni fogja – bizakodott Obama. Ha Irán rejtegetni akar valamit, könnyedén megteheti – hangzik a tamáskodók ellenvéleménye.
Kommentárok szerint az esetleges izraeli, de még az amerikai katonai csapás is legfeljebb átmenetileg korlátozhatja az iráni atomprogramot, ezért igazi ereje a diplomáciai meggyőzésnek van. Washington tisztában van azzal, hogy az esetleges iráni atomfegyver tovább erősítheti a hegemón teheráni törekvéseket, mélyítheti a Közel-Keletet lángba borító szunnita–síita ellentéteket, és több térségbeli országot is saját atombomba kifejlesztésére ösztönözhet, ami biztonsági rémálommá válna. Viszont Teheránt nem a várt fronton – például katonai fenyegetéssel – sikerült térdre kényszeríteni, hanem a szankciók, az elszigetelés segítségével. Az átfogó és betartott atomalku révén Irán újra betagozódhat a világgazdaságba, a külföldi tőke csak a startlövésre vár. A végleges megállapodással és annak végrehajtásával kétségtelenül megváltozik a közel-keleti status quo, mégpedig Irán javára, ami ösztönzőbb erő lehet, mint az atomklubtagság vagy bármiféle katonai zsarolás.
KERESZTES IMRE
