Mítosz kontra valóság

A vasárnapi kulissza tökéletes volt. Szikrázó kék ég, lenyűgöző táj, dirndlibe és bőrnadrágba öltözött népi bajorok, fehér kolbász, búzasör, s még Barack Obama amerikai elnök is betanulta az itt illendő módit, és harsány „Grüss Gott”-tal mondott adjonistent a köszöntésére felsorakozottaknak. Elsősorban vendéglátójának, Angela Merkel német kancellárnak, a legfejlettebb ipari államokat tömörítő G7 soros csúcstalálkozója házigazdájának.

Merkel viszont minden harmóniaigény ellenére sem tehette meg, hogy legalább félmondattal ne utaljon arra, hogy a német–amerikai kapcsolatok mostanában korántsem felhőtlenek. „Némely véleménykülönbségünk ellenére az USA barátunk és partnerünk” – üdvözölte Obamát, s ezen a „némely” listán minden bizonnyal előkelő helyen szerepel az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) és a német Szövetségi Hírszerző Szolgálat (BND) kapcsolata. Pontosabban az a tulajdonképpen alárendeltségi, kiszolgálói viszony, amelynek keretében a német hírszerzés az általa figyelt e-mailek, telefonok, de más elektronikus módon továbbított üzenetek közül az NSA kívánságára továbbította az amerikaiaknak az általuk kiválasztottakat. De mit választottak ki, mi érdekelte őket Európában? Az ezt eláruló úgynevezett szelekciós lista kiadását követeli nemcsak a berlini parlamenti ellenzék, de még a kisebbik koalíciós partner, a szociáldemokraták is, hogy legalább látni lehessen, mekkora a kár. Az amerikaiak persze hallani sem akarnak róla, sőt az együttműködés befejezésével fenyegetnek, pedig a koalícióra más területen – például a Bundeswehr külföldi bevetéseinél – a németek lennének rászorulva.

Mindez annál is kínosabb, mert éppen két éve, a választási kampány idején pattant ki először, hogy az amerikaiak széles körű lehallgatási tevékenységet végeztek Németországban, s állítólag még Merkel mobiltelefonjára is ráálltak. Akkor, a felfokozott politikai érdeklődés közepette a Merkel-kormány alapvető érdeke volt, hogy minél gyorsabban „eltüntesse” a közbeszédből a végső soron igencsak megalázó tényeket. Ezért néhány erőteljes, az USA-nak szánt kiszólást követően („Egymást lehallgatni, na, ez nem megy barátok között!” – üzente akkor Merkel Washingtonba) gyorsan be is jelentették, hogy az amerikai kormány kémkedési megnemtámadási szerződést ajánlott föl. Kár, hogy később kiderült, szó sem volt ilyen ígéretről, éppen ellenkezőleg, bár a németek szerették volna, az USA illetékesei a kezdet kezdetétől elvetették az ötletet. Vagyis – vonják le most a lesújtó következtetést – a Merkel-kormány a nem létező ígérettel becsapta a választókat.

Ugyancsak a 2013-as választási évre nyúlik vissza a hírszerzés kulisszatitkai iránt kevésbé fogékony, de naponta autóba ülő polgárt érintő ügy. „Velem nem lesz autópályadíj” – ígérte meg tévénézők milliói előtt a kancellárjelöltek nyilvános vitájában Merkel. Merthogy a CDU kisebbik testvérpártja, a bajor CSU akkor már hónapok óta hergelte az embereket: micsoda dolog, hogy a németeknek mindenütt fizetniük kell, itt meg ingyen furikáznak a külföldiek. Autópályadíj aztán mégiscsak lett, csak nem így hívják, hanem infrastruktúra-illetéknek, s a német autósok az ígéretek szerint majd a gépkocsiadóból kapnak annyi jóváírást, amennyi az éves matrica ára lenne. A feltételes mód azért indokolt, mert bár a törvény már túl van az alsó- és a felsőházon is, és ezen a héten már az államfő is aláírta, Brüsszel máris bejelentette: hatályba lépése esetén kötelezettségszegési eljárást indít Németország ellen, amiért különbséget tesz állampolgárság alapján – ami pedig az EU-ban tilos.

Csóválhatja is a fejét a német választó, aki idestova tíz éve abban a hitben élt, hogy Merkel kormányzása valamiféle fizikai állandó, természeti törvény, amely szerint kisebb-nagyobb gondok jöhetnek, de a kancellár, akinek a szavára mindig lehet adni, majd megoldja. S most itt ez a kémdolog, meg az autópályadíj is – ezek mintha másképp lennének, mint ahogy az ígéretek hangzottak.

Ráadásul hetek óta sztrájkolnak az óvónők, a mozdonyvezetőknél is csak a felek közötti egyeztetés idejére kötelezően előírt sztrájkszünet miatt lehetnek biztosak az utasok abban, hogy ha kimennek a pályaudvarra, a vonat is menni fog. E hét hétfőjétől a postások szüntették be a munkát határozatlan időre – egytől egyig olyan területek, ahol a kormánynak közvetlen vagy közvetett felelőssége van. A vasút és a posta, bár cégformájuk részvénytársaság, többségi állami tulajdonban működnek, a tulajdonos képviselője a kormány. S hogy a költségvetésből mennyi jut az óvodáknak, az is végső soron állami hatáskör. Most ezeken a területeken is azt láthatja a választó, hogy „Mutti” – ahogy Merkelt egyfajta szeretetteljesnek is mondható formulával becézik – itt sem tudja elrendezni a dolgokat.

Az, hogy Merkelen mégsem látszik az idegesség legkisebb jele sem, annak köszönhető, hogy tudja, nincs kitől tartania. A CDU s ezzel az ő leváltásához a baloldalhoz sorolható három párt, az SPD, a Zöldek és a Baloldal koalíciójára lenne szükség. Bár ennek a matematikai lehetősége már ma is megvan a parlamentben, a valószínűsége kisebb, mint valaha. Amíg ugyanis Merkel a G7 előkelőségeivel vitatta meg a világ ügyeit a festői bajor hegyek között, a Baloldal kongresszust tartott az iparáról ismert Bielefeldben. S ott jelentette be Gregor Gysi, a párt frakcióvezetője, hogy a jövőben nem kívánja betölteni ezt a posztot. Gysi volt az, aki folyamatosan arra ösztökélte pártját, hogy változtasson a politikáján, készüljön a kormányzati felelősségvállalásra. Visszalépésével azok kerültek túlsúlyba, akik részben elvi megfontolásokból, részben egyszerűen opportunizmusból – merthogy az ellenzéki szereppel is jár képviselői fizetés, de mégsem olyan macerás – nem kívánnak az SPD-vel és a Zöldekkel együttműködni. Más választás pedig nincs – marad tehát Merkel.

WEYER BÉLA / BERLIN