Nagyot álmodott

Hármas vereséget szenvedett Recep Tayyip Erdogan török elnök a hétvégi parlamenti választáson, holott államfőként részt sem vett a megméretésben. Az első kudarc, hogy az általa alapított és formálisan a tavalyi elnökké választásáig vezetett Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) a 41 százalékos eredménnyel elvesztette abszolút többségét, és ezzel az utóbbi 13 évben először kényszerül koalíciókötésre. De máris itt kezdődnek a problémák, ugyanis a parlamentbe bekerült másik három párt közül kettő – a világi Republikánus Néppárt (CHP) és a meglepetésre bejutott liberális, kurdbarát Népi Demokratikus Párt (HDP) – kerek perec elutasította a részvételt a kormányban, míg a jobboldali nacionalista Nemzeti Mozgalom Párt (MHP) is inkább nemet mondott.

Az ilyenkor szokásos helyről, az AKP ankarai székházának erkélyéről beszélő Ahmet Davutoglu kormányfő persze mégis győzelemként értékelte a 86 százalékos részvétellel megtartott szavazás eredményét, ami igaz is. Csakhogy koalíciós partner hiányában – 45 nap áll rendelkezésre az új kormány felállítására – marad a kisebbségi kormányzás lehetősége, vagy új választás kiírása. De mindkettő politikai bizonytalanságot jelent, hiszen elemzők szerint kisebbségben a kormány aligha húzza ki a négy évet. És az is kérdés, hogy viszonylag rövid időn belül tartandó új választás mennyiben hozna alapvetően más eredményt.

Erdogan második veresége, hogy elszállt a prezidenciális rendszer kiépítésének esélye. A mérsékelt iszlamista AKP élén háromszor választást nyert politikus ugyanis tavaly azzal a céllal választatta meg magát közvetlenül az elnöki székbe, hogy átalakítsák az alkotmányos berendezkedést, és végrehajtó jogosítványokat szerző államfőként bebetonozhassa a hatalmát. A mögöttes ideológiát az AKP egyik elnökhelyettese, Burhan Kuzu fogalmazta meg, amikor kijelentette: a parlamentáris rendszer az egész világ számára átok, Törökországban csak a többségi kormányok működnek, a koalíciósok nem. Szerinte és a kormányközeli sajtó szerint is elkerülhetetlen az új választás.

Ám bármennyire szeretné is a végrehajtó hatalmat megkaparintani a Törökország új szultánjának mondott Erdogan, éppen a hatalmi ambíciói ütöttek vissza rá. A választással elszenvedett harmadik kudarcaként pedig mindez abban nyilvánul meg, hogy a nemcsak a kurdok, de a nők és a melegek jogaiért is kiálló baloldali liberálisok által támogatott HDP át tudta ugrani a parlamentbe jutás 10 százalékos küszöbét, és ezzel a töredékvoksokból számítandó mandátumoktól fosztotta meg a törvényhozás pártjait, elsősorban is az AKP-t. A HDP nyíltan kampányolt az elnöki rendszer ellen, ami azt jelenti, hogy 13 százalékos eredményével nemcsak keresztülhúzta Erdogan számítását, de minden bizonnyal az ország politikai térképét is átrajzolja.

Erdogan személye mélységesen megosztja a közel 80 milliós török társadalmat. A hívei körében továbbra is rendkívül népszerű politikus az AKP 2002-es első, földcsuszamlásszerű győzelmével véget vetett a korábbi ingatag kormányok regnálásának, eddigi 12 éves uralma a leghosszabb stabil időszak, mióta az ország 1946-ban bevezette a többpártrendszert. Lezárult a pénzpiaci válságok korszaka is: miután 2001-ben Ankarát az IMF mentette meg a csődtől, a gazdaság rohamtempóban növekedett, a GDP jó egy évtized alatt megduplázódott. A korábbi három számjegyű inflációs időszakok után a 2005-ös valutareformmal hat nullát vágtak le a lírából, és még abban az évben megkezdődtek az EU-val a csatlakozási tárgyalások. Ankara idén a G20 elnöke, és arra számít, hogy egy évtizeden belül a világ tíz legnagyobb gazdasága közé kerül. Erdogan országában azok a konzervatív, vallásos anatóliai alsó középrétegek is otthonra leltek, amelyek üldözésként élték meg a Kemal Atatürk által 1923-ban alapított szekuláris állam vallásellenességét.

Az iszlám reneszánsza, sokakat zavaró térnyerése azonban elidegenítette a másik, a világi Törökországot, ráadásul Erdogant egyre többen kezdték önkényuralmi módszerekkel vádolni. Nem alaptalanul. A sajtó bíráló részét adókkal büntették, újságírókat rúgtak ki vagy zártak börtönbe. A hatóságok korlátozzák az internetes közösségi oldalakat, Ankara ötször több törlést kért a Twitter mikroblogtól, mint bármelyik más ország, és mióta Erdogan elnök lett, 105 embert vádoltak meg az államfő megsértésével. A rendszer háborút hirdetett az amerikai száműzetésben lévő Fethullah Gülen vallási vezető ellen, mondván: az igazságszolgáltatásban és a rendőri szervekben lévő hívei meg akarják dönteni Erdogan hatalmát. És ezt csak tetézte a kormányfőből lett elnök megalomániája: a hatalmas presztízsépítkezések, a versailles-inál négyszer nagyobb, 600 millió dolláros, új ankarai elnöki palota, vagy a világ legnagyobb választási plakátja róla, amely bekerült a Guinness rekordok könyvébe is.

Ráadásul a korábbi külügyminiszter Davutoglu nevével fémjelzett, kezdetben sikeres jószomszédi politika fejtetőre állt. Ankara üdvözölte Hoszni Mubarak volt egyiptomi elnök 2011-es megbuktatását, és a később puccsal eltávolított Muszlim Testvériséget támogatta. A Basar Asszad szír elnök megdöntésére felesküdött iszlamisták mögé állt, határán át ezrével érkeztek külföldi szélsőségesek a Szíriában és Irakban hódító Iszlám Állam (IS) soraiba. A keleti nyitással gyengültek a kapcsolatai a Nyugattal, a NATO-tagsága ellenére például ma sem engedi, hogy az USA használja az Incirlik bázist az IS elleni légicsapásokra. Az arab tavasz szétverte Törökország regionális kapcsolatrendszerét is: jelenleg nincs nagykövete többek között Egyiptomban, az egykor szoros szövetségesének számító Izraelben, Líbiában és Szíriában, de az örmény népirtás körüli viták miatt a Vatikánban sem.

Az Ankarával szembeni bizalomvesztés révén a külföldi tőke elindult kifelé, a gazdasági csoda elmúlt. A növekedés idén 3 százalékra lassul, a munkanélküliség 5–6 éves csúcson van, és a választás eredményének hatására az értékéből hétfőn 3 százalékot vesztő líra az idén eddig már 15 százalékot esett a dollárral szemben. A feldolgozóiparra épített fejlődés folytatásához további szerkezeti reformok kellenek, hogy erősödjenek a csúcstechnológiai ágazatok, növekedjék a foglalkoztatottak aránya, és javuljon az üzleti környezet.

A választók többsége nem kér a megváltozott Erdoganból, és a HDP sikere azt mutatja, érik az összefogás is. A párt átlépett ugyanis az Erdogan által eddig ügyesen kihasznált etnikai és vallási ellentéteken. A HDP képviselőjelöltjeinek csak kevesebb mint a negyede volt kurd, a harmada a lakosság 15–20 százalékát számláló alevi muszlimok közül került ki, a többiek pedig szunnita törökök, továbbá örmények és más kisebbségiek. Úgy tűnik, Törökország nem akar továbbmenni a vallásos, nacionalista, konzervatív úton, hanem megőrizné demokratikus értékeit, ami nemcsak példa lehet a felbolydult térség számára, de üdítő fejlemény is egyben a regionális káosz láttán.

KERESZTES IMRE