Most, hogy az ünnepi beszédek elhangzottak, a koccintásra kitöltött pezsgők elfogytak és a kezdeti örömmámor lecsendesedett, a két hétig tartó párizsi klímacsúcsról hazatért küldöttségek máris elkezdhetik számba venni, mit is értek el a Föld légkörének túlmelegedése elleni harcban. Politikai szempontból nézve a világ vezetői büszkék lehetnek magukra, hiszen a most már általánosan elfogadott nézet szerint felismerték: az ember az ipari tevékenységével – az üvegházhatású gázok termelése révén – olyan mértékű klímaváltozást okozott, hogy az már katasztrofális következményekkel járhat a bolygóra és lakóira nézve, ha a trendet nem állítják meg.
Tudományos szempontból kiábrándítónak tűnhet azonban a szombaton elfogadott dokumentum. Fél évszázaddal azt követően, hogy a globális felmelegedésről szóló első figyelmeztetés az akkor hivatalban lévő amerikai elnök asztalára került, a világnak most sem sikerült elégséges választ adnia a fenyegetésre. Tudósok egy része mégis fordulatnak, történelmi pillanatnak nevezte az alkut, amely ha nem is oldja meg a problémát, lefekteti az alapokat a fenntartható jövő felé. Talán a történelem legátfogóbb megállapodásaként ez az első olyan klímavédelmi egyezség, amelyet mind a 195 ország aláírt, és közülük 187 vállalta a káros gázok – főleg a szén-dioxid – emissziójának önkéntes és jelentős csökkentését (Magyarország, mint minden tagország, az EU vállalásán belül kötelezi el magát).
Az alku talán legfontosabb eleme egyesek szerint, hogy az aláírók egyértelműen elismerték: a vállalt csökkentés sem elég, mert az átlagos hőmérséklet-emelkedés még így is 2,7 Celsius-fok lesz az iparosodás kezdetétől számítva az évszázad végéig, holott a 2, vagy inkább az 1,5 fok lenne a valóban ideális. Az aláírók ítéletet mondtak a fosszilis energiahordozók – így a szén és a kőolaj – felett, és megindulhat a paradigmaváltás az energiatermelésben, az ipari és mezőgazdasági tevékenységben, az emberek fogyasztási szokásaiban. Néhány évtizeden belül például valószínűleg nem járhatnának az utakon benzines autók, a jelenlegi formájukban nem üzemelhetnének szén- és olajerőművek, valamint a repülőgépeket és a hajókat sem hajthatnák fosszilis forrásból származó fűtőanyagok.
A borúlátók szerint nem elég, hogy késett a felismerés, a párizsi dokumentumot a világ vezetői majd csak jövőre írják alá, és legalább 55 olyan országnak kell ratifikálnia, amelyek együtt lefedik a globális emisszió minimum 55 százalékát (a felmelegedés emberi okát vitató republikánusok ellenőrzése alatt lévő washingtoni kongresszus szóba sem jöhet, pedig az USA a második legnagyobb károsanyag-kibocsátó). A vállalások 2020-től érvényesek, és a dokumentum az emisszió tetőzését kitolta az évszázad második felére. Az ígért csökkentések ráadásul önkéntesek, viszont a 2018-tól ötévente tartandó – most kialakított, átlátható mérési rendszer alapján történő – felülvizsgálatok már kötelező érvényűek, így az alku egyetlen kényszerítő eleme a „rosszfiúk” megnevezése, szégyenpadra ültetése.
A cselekvést már évek óta sok minden igazolta volna. Az idei lesz várhatóan a legmelegebb év, megdöntve a tavalyi rekordot. Az 1880 óta tartó megbízható mérések alapján a tíz legforróbb esztendő 1998 utáni. A Climate Central amerikai kutatóintézet szerint a 2 Celsius-fok feletti hőmérséklet-emelkedés esetén 280 millió embernek otthont adó terület kerül majd víz alá, de még a kisebb mértékű felmelegedés bekövetkeztével is 137 millió embert érintene a tengerszint növekedése.
A klímaváltozás elleni harc másik kulcskérdése a finanszírozás. A megállapodásban a gazdag országok évi 100 milliárd dollár segítséget ajánlottak fel a fejlődőknek 2020-ig, onnantól pedig lehetőségként fogalmazták meg a forrás növelését. Ez az összeg köszönő viszonyban sincs azonban azzal a 16,5 ezermilliárd dollárral, amire a Nemzetközi Energia Ügynökség (IEA) szerint 2030-ig szükség lenne a megújulókra való átállásra. Az ENSZ szerint is évi ezermilliárd dollárba kerül a világgazdaság „széntelenítése”, ami meglepően hasonlít az IEA becsléséhez. A világ azonban a becslések alapján a klímatervek nélkül is 68 ezermilliárd dollárt tervez elkölteni 2040-ig energiaszükségleteinek kielégítésére – a fosszilistől a megújulókig –, vagyis a források átcsoportosításával zöldebbre varázsolható az energiamix.
Kérdés, hogy az olajmultik és egyáltalán az üzleti élet szereplői hogyan fognak alkalmazkodni. Ma is épülnek olyan széntüzelésű erőművek, amelyek minden bizonnyal az évszázad közepe után is működnek majd. A szénbányatársaságok és az olajvállalatok ma is dollármilliárdokat költenek új lelőhelyek felkutatására. A jelenlegi beruházási tervek alapján úgy tűnik, 2030-ban az energiaigény háromnegyedét még mindig a fosszilis források adják – a szén akkor tetőzik, az olaj ha lassan is, de tovább növekszik, a földgáz meg meredeken fog emelkedni (bár ez utóbbi a legkevésbé szennyező a három közül). És ez annak ellenére is így lesz, hogy az újonnan átadott megújuló kapacitások már nagyobbak, mint a fosszilisek. Csakhogy olyan mértékű a zöldek lemaradása, hogy a klímamegállapodásban foglalt vagy az annál is nagyratörőbb célok elérése gyakorlatilag versenyfutás az idővel.
A párizsi áttöréssel mindenesetre az üzleti légkör is megváltozott. A 26 nagy széntermelő vállalat részvényeit tömörítő Stowe Global Coal Index az idén 59 százalékot esett, ami mutatja, hogy a befektetők komolyan tartanak a szénbányák termelésének visszaesésétől. Ez is jelzi, hogy az átállás egyes országokban, egyes szektorokban, egyes vállalatoknál fájdalmas lehet, olajtól függő államokat vagy munkások millióit érintheti súlyosan. Ráadásul a 2, illetve 1,5 Celsius-foknál kevesebb hőmérséklettöbblet elérése érdekében az ötévente tartandó felülvizsgálati konferenciákon az országoknak újabb és újabb vállalásokat kellene tenniük. Az állami és a vállalati szférának egyúttal olyan új technológiák kidolgozását is ösztönöznie kellene, amelyek segítenek a klímaváltozás súlyos következményeihez való alkalmazkodásban, valamint a szén-dioxid befogásában és tárolásában. Mostantól klímaügyben a kormányokon a világ szeme: képesek lesznek-e egyénileg a jövő nemzedékeiért felelős módon érvényt szerezni a mindennél – így a profitnál is – nagyobb érdeknek: a Föld megmentésének.
KERESZTES IMRE
