Eljön-e az országa?

Ebben az évben egymillióval gyarapodott a Németországban élő emberek száma. Nem természeti csoda révén megugró gyermekáldás segített az amúgy demográfiai gondokkal küszködő németeken, hanem ennyi bevándorló érkezett az országba. A migrációs hullám, úgy tűnt, akár el is sodorhatja Angela Merkel kancellárt – most, az év végére a jelek szerint mégis mindenki beletörődött, hogy nincs nála jobb az ország vezetésére. Pedig volt, hogy talán ő maga sem gondolta így.

„Ha most bocsánatot kell kérnünk azért, mert szükséghelyzetben barátságosan viselkedtünk, akkor ez nem az én országom” – a kancellár szavaira egy pillanatra megdermedt a sajtótájékoztató levegője. Volt újságíró, aki gondolatban már a másnapi, első oldalas szalagcímet fogalmazta a lemondásról. Merthogy Merkelt – aki osztrák kollégája, Werner Faymann társaságában állt a sajtó elé szeptember 15-én – szemmel láthatóan megviselték azok a támadások, amiket a menekültkérdésben tanúsított nagyvonalúságáért kapott. „Megoldjuk” – adta ki a jelszót két héttel korábban, majd a bécsi kormánnyal egyeztetve úgy döntött, befogadják a budapesti Keleti pályaudvaron embertelen körülmények között megrekedt, majd végső kétségbeesésükben gyalog Nyugat felé induló menekülteket. „Mama Merkel”, ahogy a német tévéadók kamerái elé tartott kartonlapokon állt, megoldotta.

Csakhogy, mint kiderült, ez nem mindenkinek tetszett. Bár a müncheni főpályaudvaron szinte népünnepély fogadta a vonatról leszálló menekülteket, napokon belül megjelentek az első ellenvélemények. Ezt nem fogja bírni az ország, meg kell állítani az áradatot, Merkel vonja vissza a „meghívót”, ne látogasson menekülttáborokba, s főleg ne álljon oda szelfimodellnek az újonnan érkezettek mellé. A menekültek viszont feltartóztathatatlanul jöttek, és a hatóságok – mindenekelőtt a migrációs hivatal – egyre túlterheltebbek lettek, ugyanakkor önkéntesek ezrei segédkeztek az ellátásban.

A kancellárt sorozatban érő politikai támadások nem az ellenzéktől, hanem párttársaitól érkeztek. Az ellenállás vezéralakja Horst Seehofer bajor miniszterelnök, a keresztényszociális testvérpárt, a CSU elnöke volt, aki a menekültek feltartóztatását, a határok lezárását követelte, és meglebegtette a CSU-miniszterek visszavonását a berlini kormányból. Majd Merkel bosszantására a CSU frakcióülésére meghívta Orbán Viktort, aki ott is elmondhatta a menekültkérdésről vallott, a Merkelével homlokegyenest ellenkező nézeteit, s még „morális imperializmussal” is vádolhatta a német kancellárt. (Aki ezt valószínűleg soha nem fogja neki elfelejteni.)

Október–novemberre a közhangulat is borúsabbra fordult. Sok településen az utcaképben megjelentek a többnyire csoportosan lődörgő fiatal migránsok (azért csoportosan, mert a befogadóállomáson azt mondták nekik, egyedül inkább ne mászkáljanak, nehogy valami atrocitás érje őket.) Mivel az újságok is azt írták, meg sok politikus mondta, hogy ez nem vezet jóra, október közepére már csak a megkérdezettek 39 százaléka helyeselte, s 48 százalék ellenezte Merkel politikáját. Hogy ebben mekkora része volt a sokat szereplő, befolyásos párttársaknak, az külön figyelemre méltó.

Sokaknak van törlesztenivalójuk Merkellel szemben. Seehofert például az autópálya-matrica ügyében a fizetést végig ellenző Merkel rendesen lesre futtatta, hiszen végül beleegyezett, de számíthatott Brüsszel vétójára. Sértett a támadásra szóló harsonát elsőként megfújó, „példátlanul hibás döntésről” beszélő Hans-Peter Friedrich volt CSU-s belügy- és agrárminiszter, akit tavaly Merkel szólított föl távozásra a kormányból. S nem utolsósorban Wolfgang Schäuble pénzügyminiszter, az örök második, aki látszólag végig lojális volt ugyan főnökével, de egyszer azt találta mondani, hogy ez az egész menekültügy olyan, mint amikor egy gondatlan síelő valahol tesz egy rossz mozdulatot, amivel egész lavinát indít el.

Merkel azonban nem a lesiklást, hanem a sífutást gyakorolja szabadidős sportként, s a politikában is a kitartás az erénye. Az erősödő ellenszélben sem volt hajlandó két dologban engedni: végig ragaszkodott az alkotmányban is rögzített menedékjog érvényesítéséhez, és következetesen visszautasított minden olyan javaslatot, ami szerint valamiféle felső határt kéne szabni a menekültek létszámának. Ebben és egész menekültügyi politikájában a legváratlanabb helyekről kapott támogatást a jobboldali pártelnök-kancellár: elismeréssel beszéltek róla a Zöldek meg a Baloldal párt politikusai, jókat írt a sajtó, még az alternatív berlini napilap, a „taz” is. Sőt Joschka Fischer exkülügyminiszter is megszólalt, s azt fejtegette: bár soha nem gondolta volna, hogy Merkel mellett fog szót emelni, de most mégis ezt teszi.

Saját pártjából kevesebb jó szó jutott a kancellárnak. Igaz, ha mégis, akkor nem akárkitől. Norbert Blüm, Helmut Kohl leghűségesebb fegyvertársa – aki 16 éven keresztül vezette a Kohl-kormányban a munka- és szociális ügyek tárcáját – gyakorló katolikusként azzal jelentkezett be a vitába, hogy vajon a magukat kereszténynek mondó, de a menekülteket elutasító pártok politikusai elgondolkodtak-e azon, mit is jelent a kereszténység. Kijelentette: „szégyellem magam Orbán Viktor miatt és büszke vagyok Angela Merkelre”. Aki azért közben nem tétlenkedett, s megpróbálta „kezelni” a helyzetet. Mert azt nem volt nehéz belátni, hogy az őszi tendencia folytatásával jövőre garantáltan többmilliós tömeg érkezne, amelyet nem tudnának ellátni. Bár tömegmegmozdulások nem voltak – leszámítva az idegenellenes drezdai Pegida mozgalmat, aminek jellemzője, hogy ott van a legkevesebb külföldi –, szaporodtak a menekültszállásnak kiválasztott épületek elleni gyújtogatások. Visszatért tehát a régi módszerhez, s elkezdte a politikáját a közhangulathoz igazítani. Ennek jegyében megszülettek a döntések a balkáni országok biztonságos harmadik országgá minősítéséről, vagyis akik onnan jönnek, bár beengedik őket, de esélyük sincs a menekültstátusra, az eljárás végén vissza kell menniük.

Berlinben elhatározták a menekülteljárás gyorsítását, s uniós szinten megállapodtak Törökországgal az ottani táborokban élő mintegy kétmillió szíriai helyzetének javításáról, hogy el se induljanak. Ennek ára 3 milliárd euró támogatás és az uniós belépési tárgyalások felvétele. Utóbbi lehetett nagyobb áldozat Merkel szemében, hiszen korábban következetesen azt vallotta, hogy Törökország nem való az EU-ba. Mindesetre tárgyalni sok mindenről és főleg sokáig lehet, a menekültekről viszont, ha már eljöttek a német határig, most kell gondoskodni. A kancellár időt nyert. És támogatást. A ZDF közszolgálati televízió rendszeres közvélemény-kutatása, a Politbarometer szerint Merkel megint többséget tudhat maga mögött. Szeptember elején még a megkérdezettek 60 százaléka gondolta úgy, a „megoldjuk” politikája sikeres lesz, október–novemberben már csak a kisebbség vélte helyesnek Merkel útját. Mostanra viszont újra azok vannak többségben, akik szerint Németország, s ez elsősorban Merkelt jelenti, úrrá lesz a helyzeten.

Hátravolt még a saját párt, a CDU teljes támogatásának visszaszerzése. A hétfőn kezdődött kongresszus előtt azt lehetett hallani, hogy Merkelnek komoly kritikákkal kell szembenéznie. Bár a vezetőség újraválasztása nem szerepelt a napirenden, megjelentek a találgatások a lehetséges utódokról. Akik vagy még nem bizonyítottak eleget, mint Ursula von der Leyen, vagy pláne semmit, mint az ambiciózus Julia Klöckner, vagy már idősek, mint a 73 éves Schäuble. Igaz, ő azért csak elejtett egy megjegyzést arról, hogy Konrad Adenauer is pont ennyi volt, mikor az NSZK első kancellárja lett. A füst ismételten nagyobbnak bizonyult a lángnál. A küldöttek lelkesen megtapsolták pártelnöküket, amikor arról mesélt, hogy a Budapesten rekedt menekültek befogadása szó szerint „humanitárius imperatívusz” volt. A sokat követelt létszámhatár már a határozati javaslatban sem szerepelt, csak a szándék, hogy törekedni kell a menekültek számának „érezhető csökkentésére”.

Megosztó személyiség lett-e tehát az eddig Németország „Muttijaként” leginkább a konszenzuskeresésről ismert Merkel azzal, hogy látszólag váratlanul és sok egyeztetés nélkül hozott döntést? Aligha. Legfeljebb vele is megtörtént az, ami már több elődjével, hogy egy pillanatra előbbre szaladt, mint a pártja vagy a közvélemény – vagy mindkettő. Így járt Willy Brandt, amikor 1970-ben letérdelt a varsói gettó áldozatainak emlékműve előtt, s az egész jobboldali, akkor még erősen nacionalista, helyenként revansista tábort fellázította maga ellen. Vagy Helmut Schmidt, aki a NATO-rakétatelepítéssel a szociáldemokrata baloldalt és a békemozgalmakat háborította föl, egymilliós tömegtüntetést provokált ki maga ellen. De az elején Helmut Kohl is pártja ellenében „verte keresztül” az eurót, s Gerhard Schröder is megkapta a magáét, és elvesztette a kancellárságot a következő választáson az Agenda 2010 nevű reformcsomagért. Az idő minden esetben őket igazolta. A menekültkérdés további alakulása mutatja majd meg, hogy Merkel is közéjük tartozik-e.

WEYER BÉLA / BERLIN