Máris érezhető a változás a Nyugat és Irán közötti kapcsolatban. A Perzsa-öbölben a múlt héten iráni felségvizekre tévedt és őrizetbe vett tíz amerikai haditengerészt egy nap után elengedték, míg 2007-ben a hasonló körülmények között elfogott 15 brit katonát először kémkedéssel vádolták, és közel két hétbe telt, amíg szabadon bocsátották őket. Az 1979-es iráni iszlamista forradalom után az USA teheráni követségének elfoglalásakor túszul ejtett 52 amerikai 444 napig raboskodott a perzsa államban, ami évtizedekre megmételyezte a „nagy sátán” és a „gonosz” viszonyát – ahogy Teherán, illetve Washington illette sokszor a másikat.
Az új időszámítás azzal kezdődött, hogy a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (IAEA) szombaton közölte: Irán teljesítette az atomprogramja jelentős korlátozásáról az USA vezette nagyhatalmakkal tavaly kötött megállapodást. Percekkel a bejelentést követően az USA és az EU feloldotta a banki, a biztosítási, a gazdasági és a kereskedelmi korlátozásokat, az ENSZ által hozott embargó nagy része pedig automatikusan megszűnt. Hasszán Rohani iráni elnök máris gazdasági fordulópontról beszélt, és úgy vélte, hogy a stagnáló gazdaság a következő két évben legalább 5 százalékkal bővülhet.
A jelenlegi napi 2 millió hordós olajtermelés viszonylag hamar félmillióval ugorhat meg, és piacra dobhatják a Perzsa-öbölben tankerekben lévő 25–30 millió hordónyi készletet is. Az alacsony olajár miatt a szénhidrogének eladását korlátozó gátak feloldásával azonban csak évi tízmilliárd dollárnyi pluszbevétel származhat. Az igazán nagy és egyszeri tétel az a 100–150 milliárd dollárra rúgó követelés, amelyek külföldön voltak befagyasztva. A kerülő úton, strómanok beiktatásával folytatott kereskedelem átlagosan 15 százalékkal drágította az iráni importot, de ennek megszűnésével Teherán évi 15 milliárd dollárt spórolhat meg. Hosszabb távon viszont a 80 milliós iráni piac és a fejlesztésekre, befektetésekre váró több mint 400 milliárd dolláros gazdaság profitálhat.
Irán tehát visszakerül a nemzetközi életbe, ami nemcsak pénzt, de presztízst is jelent számára. Kérdés azonban, mit kezd ezzel a lehetőséggel, mivel a szankciók megszűnése hosszabb távon nem oldja meg költségvetési gondjait. Iráni parlamenti képviselők is elismerik, hogy a korrupció járvány méretű, a kereskedelmi szabályozás kész dzsungel, egy-egy importengedély beszerzése csúszópénz nélkül nem könnyű. Az infláció és a munkanélküliség magas, a mérséklésükhöz az embargó feloldása önmagában kevés, reformok kellenek. És vajon mit jelent politikailag a gazdasági nyitás? A beruházások révén új hatalmi csoportok jelenhetnek meg, amelyek nagyobb liberalizációt követelhetnek. A Nyugat szerint Iránban jelenleg több szempontból is súlyosan megsértik az emberi jogokat, az iráni kivégzések száma a világon a leggyakoribbak közé tartozik.
A megerősödött Irán átrajzolhatja a közel-keleti erővonalakat. De ahhoz, hogy az arab világban és a szélesebb nemzetközi porondon elismert tényezővé váljék, változtatnia kell eddigi külpolitikáján. Irakban, Szíriában, Libanonban, Jemenben és Bahreinben síita milíciákat, az államot megkerülve alapítványokat támogat, amivel megosztottságot teremt – az atomalku ellenzőinek, Szaúd-Arábiának és a többi szunnita többségű arab országnak, továbbá Izraelnek ez fáj a leginkább. Basar Asszad szír elnök alavita rendszerét Irán állítólag évi 10 milliárd dollárral segíti. A szankciók feloldása által létrejövő újabb pénzügyi lehetőségek pedig tovább erősíthetik a teheráni ideológiai exportot.
Éppen ezért számos elemző úgy véli, hogy Barack Obama amerikai elnök a külpolitikai sikerei érdekében elsiette a nukleáris kiegyezést. Az alacsony olajárak és a szankciók nyomása alatt Teheránból még több engedményt ki lehetett volna csikarni. A megállapodásban szó sem esik a militáns, köztük a Nyugat által terroristalistán tartott szervezetek anyagi támogatásának megszüntetéséről vagy a ballisztikusrakéta-kísérletek felhagyásáról. Az utóbbiakat az ENSZ 2010-ben tiltotta be, amit a perzsa állam azóta legalább nyolcszor sértett meg, legutóbb tavaly októberben és novemberben. Ezért Washington a hétvégén – megvárva az iráni atomprogramról szóló jelentést és öt, Iránban raboskodó amerikai szabadon engedését – újabb szankciókat léptetett életbe 11 vállalat és több személy ellen.
Az atomalku bírálói szerint Teherán még messze állt attól, hogy nukleáris fegyvert készítsen, és a megállapodásban sem mondott le az atomkísérletekről, hanem csak 15 évre felfüggesztette azokat. Mások viszont azt állítják, hogy az ország mindössze három hónapra volt az első nukleáris töltethez elegendő hasadóanyag felhalmozásától, így a megállapodás hozzájárul a békésebb Közel-Kelethez. Persze Washington új Irán-politikájában az is szerepet játszhatott, hogy belátta: Irán nélkül aligha rendezhető a szíriai vagy a jemeni polgárháború. Továbbá 2014-ben felbukkant az Iszlám Állam, amellyel és az al-Káida terrorhálózattal szemben Teherán fontos szövetséges lehet. Nyugati hírszerzési körökben már 2010–2011-ben felmerült, hogy nincs értelme a Nyugat és Irán közti ellenségeskedésnek, amelyek ideológiai és nem stratégiai jellegűek.
A közel-keleti feszültség enyhítéséhez az is kell, hogy Irán legfőbb szunnita riválisa, Szaúd-Arábia szintén felhagyjon a szíriai, libanoni, iraki és jemeni szunnita csoportok támogatásával és felfegyverzésével. Rijád egyelőre azonban szinte megszállottan tart a síita Irán regionális térnyerésétől, és úgy érzi, legfőbb szövetségese, az USA elárulta. Érdekes és sokatmondó fejlemény, hogy a diplomáciai kapcsolatok megszakításához vezető legújabb iráni–szaúdi viszálykodás csillapítására nem Obama vagy külügyminisztere, John Kerry látogat a térségbe, hanem január második felében Hszi Csin-ping kínai elnök, aki Teheránba, Rijádba és Kairóba utazik. Kétségtelen, hogy az USA számára leértékelődött a Közel-Kelet, amely immár Kínának szállítja a legtöbb olajat. Korai még azt állítani, hogy Irán az atomalku nyertese, hiszen sok múlik azon, ki tudja-e használni a megállapodást, el tudja-e magát fogadtatni a szunnita arab világgal, és stabilizáló regionális hatalom válik-e belőle.
KERESZTES IMRE
