Az arab tavasz 2011-es kezdete előtt Törökországot a muszlim demokrácia példájaként emlegette a Nyugat. Az akkor már közel évtizede tartó gazdasági csoda a feltörekvők élvonalába repítette a korábban pénzügyi válságok sorát átélő államot. A jó szomszédság meghirdetett stratégiája is meghozta a gyümölcsét, Ankara kiegyensúlyozott regionális hatalommá emelkedett. Ám néhány év alatt mindez kártyavárként omlott össze, amiért paradox módon részben ugyanaz a Tayyip Erdogan elnök és Ahmet Davutoglu miniszterelnök a felelős, akik korábban kormányfőként, illetve külügyminiszterként végrehajtották a modellértékű változást.
Ankara és Isztambul utcáin a félelem lett úrrá, miután a fővárosban múlt héten elkövetett öngyilkos robbantásban 28-an vesztették életüket. A tavalyi nagyobb merényletekkel együtt a halálos áldozatok száma közel kétszázra nőtt, a kormány hol az Iszlám Államot (IS), hol a törökországi kurd szeparatistákat vádolja az elkövetésükkel, most épp a szíriai kurdokat. Egyes elemzők úgy vélik azonban, hogy az utóbbiaknak túl sok érdekük nem fűződhetett az ankarai robbantáshoz, ahogy az IS-nek sem, így még az sem kizárt, hogy a török katonai titkosszolgálatnak is köze lehetett hozzá.
Ankara legújabban kikiáltott ellensége a szíriai kurd Népi Védelmi Egységek (YPG), amely amerikai katonai támogatással – munícióval és légicsapásokkal – a török határ mentén jelentős területeket foglalt el főként az IS-től. Az USA legütőképesebb szárazföldi szövetségesének bizonyuló szíriai kurdok célja, hogy összekössék a keleti és a nyugati enklávékat, elvágva Törökországot az általa támogatott szíriai felkelőktől, akiket Aleppóban a szír kormányhadsereg vett ostrom alá. Rodzsava (A Nyugat) néven máris kikiáltották a szíriai kurd autonómiát, amely első külföldi képviseleti irodáját Moszkvában nyitotta meg. Közben kétszáz orosz katonai tanácsadó érkezett az új autonómia török határhoz közeli egyik városába, Kamislibe. Egy önálló szíriai kurd entitás rémálom Ankara számára, amely az YPG-t a törökországi Kurd Munkapárt (PKK) lerakatának tekinti. A szíriai kurd autonómia ráadásul Ankara félelmei szerint felkorbácsolhatja a törökországi kurdok nacionalizmusát is.
A szíriai kurdokkal szembeni ankarai ellenségeskedés azért is érthetetlen, mivel hiányzik belőle Erdogan korábbi kurdpolitikájának bölcsessége. A három észak-iraki tartományból álló iraki kurd autonómia például a korábbi gyanakvások ellenére Ankara szövetségesévé vált, és immár jelentősek a kétoldalú gazdasági és kulturális kapcsolatok. Erdogan a török kurdokkal, a PKK-val is békefolyamatot kezdeményezett, de a tűzszünet tavaly összeomlott. Amiben nem kis szerepe volt annak, hogy az elnök Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) elvesztette az abszolút többséget, majd a felkorbácsolt nacionalista hangulatban egy újabb választáson visszaszerezte.
A kurd békepolitika feláldozásáért azonban Törökország most nagy árat fizet. Mióta tavaly novemberben a török légierő lelőtt egy határsértő orosz gépet, Moszkva mindent megtesz Ankara mozgásterének szűkítéséért. Túl a jelentős gazdasági és turisztikai korlátozásokon, Oroszország – az ellenségem ellensége a barátom alapon – új szövetségesre lelt a kurdokban, aminek leglátványosabb lépése az YPG-hez való gyors közeledése. A török hadsereg aknákkal lövi az Azaz városának elfoglalására készülő szíriai kurdokat, sőt szárazföldi támadással is fenyegetőzik. De egy esetleges török invázió esetén az oroszok légicsapásokat helyeztek kilátásba a határt átlépő csapatok ellen, sőt még olyan hír is napvilágot látott, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök állítólag taktikai atomfegyver bevetését sem zárta ki, márpedig így Moszkva egy NATO-tagországgal kerülne igen veszélyes konfliktusba. A régi ellenség, Oroszország térnyerése azonban az ukrajnai Krím félsziget elfoglalásával a török határtól északra is látványos. Sőt kelet felé is, hiszen szombaton jelentették be, hogy az örmény főváros, Jereván melletti, a török határtól alig 40 kilométerre lévő légi támaszpontra új orosz harci gépeket és helikoptereket telepítenek.
A baloldali PKK az egykori Szovjetunióval is jó viszonyban állt, Moszkva és a szíriai kurdok újdonatúj kapcsolata azonban az egész szíriai konfliktust jelentősen átrajzolja – mégpedig Törökország kárára. A tavaly nyár óta tartó orosz katonai beavatkozás révén megerősödött Basar Asszad szír elnök rendszere, és úgy tűnik – legalábbis egyelőre –, hogy eldőlt a háború. A Törökország és a szunnita arab országok által támogatott szíriai, úgynevezett mérsékelt ellenzék túlságosan gyenge. Sőt immár olyan orosz elképzelések is megjelentek, hogy a szíriai kurdok valamiképp kiegyeznek Damaszkusszal, ami korántsem életképtelen ötlet, ha a szíriai konfliktus távlati rendezése az ország etnikai-vallási feldarabolásán nyugszik majd. Azaz a kurdok és a szintén kisebbségben lévő, a damaszkuszi rezsim hátországát jelentő alaviták saját enklávét alakítanak ki.
Persze a szíriai orosz térnyerés nem következhetett volna be, ha az USA nem hagyja magára a Közel-Keletet. Különösen igaz ez Szíriára, amellyel kapcsolatban Barack Obama amerikai elnök következetlenül taktikázott, politikai vákuumot hagyva. De az egyre arrogánsabb Erdogan legfontosabb NATO-szövetségesével is összerúgta a port, választás elé állítva Washingtont: vagy Törökország, vagy a „terrorista” szíriai kurdok. Az amerikai–török viszonyban az is igen kínos, hogy az amerikai különleges erők Szíriában olyan dokumentumokat találtak, amelyek szerint a török hírszerzés, a MIT tudtával és egyetértésével az IS török vállalatokon keresztül folytat olaj- és fegyvercsempészetet. Török ellenzéki parlamenti képviselők nyíltan is megvádolták Erdogan kormányát, hogy szíriai dzsihádistákat támogat.
Ankarának megromlott a viszonya az Asszad mögött álló Iránnal és a síita vezetésű bagdadi kormánnyal is. Lényegében egyetlen szövetségese maradt, Szaúd-Arábia, amely vadászgépeket küldött Törökországba. Ankara és Rijád abban is egyetért, hogy egy USA vezette haderő keretében hajlandók különleges erőket bevetni Asszad ellen. Csakhogy ez közvetlen konfrontációt jelentene Oroszországgal. Különben sem tűnik úgy, hogy Obama a mandátumából hátralévő 11 hónapban elszánná magát egy szíriai beavatkozásra – az valószínűleg már a következő amerikai elnök megfontolásán múlik majd.
Törökországnak az EU-val is ambivalens a viszonya. Miközben befogadott több mint kétmillió szíriai menekültet – amivel számos európai politikus, így Angela Merkel német kancellár elismerését is kivívta –, gyakran a migránsok Európa felé terelésével fenyegetőzik. Az égei-tengeri határon pedig nem akadályozza meg a menekültek átkelését, mintha így akarná zsarolni az EU-t a felkínáltnál még több segély, illetve a vízummentesség kicsikarása érdekében. A menekültválság megoldását Törökországtól váró EU közben szemet huny Erdogan egyre inkább önkényuralmi jellegű hatalomgyakorlása, újságírók letartóztatása, a főként kurdok lakta délkeleti országrészt gyakorlatilag eluraló szükségállapot felett. Emberjogi szervezetek szerint kurdok és aktivisták százai tűnnek el, Diyarbakirban és más városokban valóságos hadiállapot uralkodik.
Kétségtelen, hogy az arab tavasz bukása, a geopolitikai helyzet gyökeres változása nem kedvezett Törökországnak. De Erdogan is elszámította magát, amikor a szunnita arab országok élére kívánt állni. Elemzők úgy vélik, az egyre jobban elszigetelődő Törökországnak vissza kellene térnie egy évtizeddel korábbi értékeihez, a gazdasági és demokratikus fejlődéshez, illetve felül kellene emelkednie az etnikai és vallási ellentéteken. A jelentős létszámú síita és alevi lakosságú Törökország és elődje, az Oszmán Birodalom sem törekedett kifejezetten arra, hogy a szunnita iszlám bajnoka legyen. Erdogannak egyúttal be kellene látnia, hogy távol kell tartania országát Szíriától, ahol egyelőre Putyin hazárdjátéka a nyerő.
KERESZTES IMRE
