1946. szeptember 19. – Zürich
„Ma Európa tragédiájáról szeretnék beszélni önöknek” – kezdte hetven évvel ezelőtti, nagy hatású előadását a Zürichi Egyetemen a brit exminiszterelnök, Winston Churchill, és javaslatot tett a második világháborút követően bábeli zűrzavarú „nemes kontinens” megmentésére. A „gyógymód” neve: Európai Egyesült Államok. E korántsem vadonatúj gondolatot azzal az akkortájt meghökkenést keltő – utóbb váteszinek bizonyult – kijelentéssel fejelte meg, hogy az első lépésnek a „lelkileg” egyaránt és ismét naggyá növekvő Franciaország és Németország partneri viszonya megteremtésének kell lennie. Vagyis a háborút követő felelősségre vonások után „a felejtés áldott aktusára” is szükség van. Ebben a kívánatos folyamatban a nagyhatalmakra – beleértve saját hazáját és „Szovjet-Oroszországot” is – csupán a támogatás feladata hárulhat.
1946. március 5. – Fulton
Zürich előtt fél évvel az akkor éppen ellenzékben lévő angol politikus azért repült „magánvendégként” Amerikába, mert a fultoni Westminster College-ban Truman elnök jelenlétében mondhatta el a legtöbbször emlegetett „vasfüggönyös”, más megfogalmazásban: a hidegháborút meghirdető beszédét. Ebben – „egy élet tapasztalatával a háta mögött” – arra hívta fel a „világhatalom csúcsán álló” USA vezetőinek figyelmét, hogy a korábban barátjuknak és szövetségesüknek mondott Szovjetunióban, a zsarnokság földjén „semmit sem csodálnak jobban az erőnél, és semmit sem tisztelnek kevésbé a gyengeségnél”, ezért hát „nem engedhetjük meg magunknak, hogy csekély előnnyel beérjük, kockáztatva ezzel az erőpróba kísértését”. Szavaitól a brit kormány rögvest elhatárolódott ugyan, 1949-ben mégis megalakult a churchilli gondolat legfontosabb szervezete, a NATO.
1941. június 22. – London
Aznap, amikor a hitleri Németország hadserege átlépte a Szovjetunió határát, Churchill kormányfői pozíciójában azonnal a „szülőföldjét védő nép” megingathatatlan szövetségesének nyilvánította magát. Mint fogalmazott: nem volt nála negyedszázada „kitartóbb ellenfele a kommunizmusnak”, és egyetlen szót sem von vissza a kommunista birodalmat ostorozó szavaiból, de „minden ember, minden nemzet, ha a nácizmus ellen harcol, elnyeri támogatásunkat... ha Hitlerrel együtt masírozik, az ellenségünk”. Mikrofonon kívül ehhez még annyit tett hozzá, hogy ha a Führer a „poklot rohanná le, nekem a Sátánról is lenne egy jó szavam az alsóházban”.
1940. május 13. – London
Kormányfővé kinevezésekor leszögezte: kabinetje „a nemzet egyesült és hajthatatlan elszántságát képviseli a Németországgal vívott háború folytatására a diadalmas befejezésig”. Nem titkolta, hogy súlyos megpróbáltatások várnak Angliára, és – tette hozzá az elhíresült, gyakorta hiányosan citált mondatot: „Nem ígérhetek mást, csak vért, munkát, könnyeket és verejtéket.”
1955. március 1. – London
Utolsó politikai beszédét az időközben irodalmi Nobel-díjjal is elismert Churchill még miniszterelnökként mondta el az alsóházban. A sokat próbált, napi legalább egy üveg whisky elkortyolgatásáról és örökös szivarfelhőjéről is nevezetes Sir Winston 81 éves korában – a briteknek szóló üzenetként – fogalmazta meg tőle szokatlan pátosszal élete ars poeticáját: „Sohase hátráljunk meg, sohase fáradjunk el, sohase csüggedjünk.”
