A kudarc neve: Kuba

Nyolc éve a politika színpadáról, a múlt hét péntekjén pedig az életből távozott a 90 éves Fidel Castro, akinek a neve hat évtizeden át összefonódott Kubával. Alig vannak a 11 milliós karibi szigeten, akik ne az ország megkérdőjelezhetetlen tekintélyű – bár az utóbbi időben a betegsége miatt háttérbe húzódott – vezetőjeként ismerték volna. Ahogy a nekrológok írói, a történészek is hevesen vitatkoznak majd arról, hogy az el Comandanteként (Parancsnok) és el Líder Máximóként (Fővezér) emlegetett, de világszerte a keresztnevén ismert Fidel hős forradalmár vagy gyilkos diktátor volt-e. Az azonban biztos, hogy a gazdag környezetben felnőtt népvezér élete és hatalomgyakorlása hemzseg az ellentmondásoktól. Jólétet és szabadságot ígért, de a kommunista egyenlősdi ínségét nyújtotta, és rendőrállamot épített ki. Az elnyomó rendszer minden megpróbáltatásáért pedig a szigettől másfél száz kilométerre lévő imperialista birodalmat okolta, és az USA, régóta idejétmúlt embargópolitikájával, önmagát kínálta szó szerint is falra festhető ördögként a havannai rezsim számára.

Amikor 1959. január 8-án, egy héttel az után, hogy Fulgencio Batista szilveszter éjszakáján elmenekült, Fidel győzedelmesen megérkezett Havannába, többórás beszédet mondott, amelyben a diktatúra alól felszabaduló ország megmentőjeként mutatkozott be. Ikonikussá vált a kép, amelyen a béke jeleként szabadon engedett fehér galambok egyike megtelepedett a vállán. Azután – képletesen szólva – kitekerte a békegalamb nyakát. A Batista-rezsim embereinek statáriális kivégzésével kezdte – ebben partnere volt a szintén a forradalom hőseként ünnepelt argentin Che Guevara –, s az évtizedek során a kubaiak életét ellenőrző forradalmi önvédelmi bizottságok rendszerét építette ki, melyek tagjai a biztonsági erőket kiegészítve figyelték embertársaikat, s jelentették fel őket. A kémkedésért anyagi előnyöket is kínáló rendszerben 1964-ben már 110 ezer bizottság működött, és a számukat 133 ezerre becsülték, amikor a nagybeteg Fidel 2008-ban formálisan is távozott a hatalomból. Az 1960-as években 40–60 ezer politikai fogoly lehetett a börtönökben – a bukott Batista 1600 embert tartott hasonló okokból fogva –, és Fidel uralma alatt a becslések szerint 6–17 ezer emberrel végezhettek.

Érzelemkitörés Miamiban (balra) és Havannában. Történelmi személyiség volt

AFP / Adalberto Roque

Az 1961-ben magát marxista–leninistaként azonosító Fidel – aki eleinte inkább volt a XIX. századi költő és szabadságharcos José Martí követőjeként kubai nacionalista, mint kommunista – már fiatalon sem szerette, ha ellentmondtak neki, és az ország vezéreként sem tűrte a riválisokat. A forradalmat Latin-Amerikába exportálni akaró Che Guevara 1967-ben Bolíviában vesztette életét. A Sierra Maestrában Fidellel harcoló, ám a kommunizmus felé fordulását ellenző Huber Matost hazaárulásért húsz évre ítélték. Korábbi bajtársuk, Camilo Cienfuegos hajtotta végre Matos letartóztatását, később, tisztázatlan körülmények között, lezuhant a repülőgépe. A forradalom hőseként emlékeztek meg róla, de a külvilág Fidel kezét látta a tragédiában, mert Cienfuegos népszerűségét már túl veszélyesnek vélte. Állítólag ugyancsak a közkedveltsége okozta az angolai és az etiópiai expedíciós seregeket vezénylő Arnaldo Ochoa tábornok vesztét is, akit 1989-ben bíróság elé állítottak és kivégeztek, nyugati vélemények szerint koholt vádak alapján.

Fidel Kuba történetében először tette a többiekkel egyenjogúvá a rabszolgák sötétebb bőrű leszármazottait, és földosztást, valamint nagyszabású reformokat ígért, de ebből csak az államosításokkal végrehajtott kollektivizmus őrülete lett, amit aligha ment az analfabetizmus felszámolása, az ingyenes oktatás és egészségügyi ellátás. Az utóbbiak kiemelik Kubát a térségből, ám a gazdaság egyik katasztrófából tántorgott a másikba. Fidel hatalomra jutásakor az egy főre jutó GDP a latin-amerikai átlagnak a kétharmada, 2067 dollár volt. Négy évtizeddel később is csak 2307 dollár, amivel Kuba a térség sereghajtói közé süllyedt. Az egyenlőnek hirdetett társadalmat pedig gazdaságilag szétszakította, hogy volt, aki hozzáfért dollárhoz, s volt, akinek be kellett érnie a jegyrendszer szűkösségével.

Egyes becslések szerint a Szovjetunió legalább 60 milliárd dollárral támogatta Kubát, majd a helyébe lépő Venezuela olajszállításai újabb tízmilliárdokat jelentettek, ám az irdatlan pénz sem segített. A forradalom exportjára tett kísérletek rendkívül sokba kerültek, bár a Moszkva szövetségeseként is az el nem kötelezett országok egyik vezetőjeként szereplő Kubát a harcias Fidel a valós súlyánál sokkal nagyobb mértékű világpolitikai szereplővé tette. Leginkább az 1962-es kubai rakétaválság idején, amikor a szigetet is feláldozta volna egy USA elleni atomtámadásért, de Kennedy és Hruscsov végül a háta mögött megegyezve elkerülte a harmadik világháborút. A Havanna melletti Punto Cero nevű birtok luxusában élő Fidel volt a példaképe a latin-amerikai radikális újbaloldalnak is, amelynek vezére, a venezuelai Hugo Chávez a bolívari szocializmussal maga is romba döntötte az országát.

Fidel hatalma nem lehetett volna ilyen stabil és hosszú, ha az USA nem nagyítja fel a hidegháborút és a kommunizmust a nyugati féltekére, s a közvetlen érdekszférájába importáló Kuba fontosságát. Az 1961-es disznó-öbölbeli pancser invázió, a Fidel ellen a CIA, illetve a Floridában élő kubai emigránsok által megkísérelt merényletek mellett ezt végezte el az 1962-ben meghirdetett teljes kereskedelmi embargó. Az utóbbinak már évtizedek óta nem volt értelme, de az USA-ban élő kubai emigránsok lobbiereje túszul ejtette a washingtoni kongresszust. Ezért hajtotta végre a viszony normalizálását elnöki rendeletekkel Barack Obama amerikai elnök – akinek partnere a Fidel morgása mellett óvatos gazdasági reformokkal próbálkozó öccse, Raúl volt –, mert azt csak törvénnyel lehetne felszámolni. Utódja, Donald Trump viszont az enyhülést számolná fel, de Fidel halála sok mindent megváltoztathat, és a kudarcot vallott tíz amerikai elnök után ő lehet a mázlista tizenegyedik, akinek az ölébe hullhat a kubai probléma megoldása.