Az iszlámban nincs megváltoztathatatlan törvény, csak a hitre, az értékekre és a saría végső céljaira igaz az állandóság – olvasható Hasszán Rohani újraválasztott iráni elnök doktori disszertációjának bevezetőjében. A 68 éves politikus eddigi életére és pályafutására is jellemző, hogy az elveit soha nem adta fel, de az eszközök tekintetében már jóval rugalmasabbnak bizonyult.
Vallásos és szerény családban született a Teherántól keletre lévő Szorkheh nevű faluban. A főként földművelőkből és szőnyegkötőkből álló famíliában apja lógott ki a sorból, akinek fűszerboltja volt. De jó kapcsolatokat ápolt a síita vallási központ, Kúm mullahjaival, és talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy csendes és okos fia az iskola mellett 12 éves korától vallási szemináriumokra is járt. Végül mullah lett belőle, az országot járta a sah rendszere ellen prédikálva, és hirdette a száműzetésben élő Ruhollah Khomeini ajatollah nézeteit. Ezért többször is letartóztatták, és eltiltották a prédikálástól, pedig még a családi nevét is megváltoztatta, hogy eltűnhessen a monarchia titkosrendőrsége elől.
Rohanit a polgári tudományok is érdekelték, ezért beiratkozott a Teheráni Egyetemre, ahol jogi diplomát szerzett. Húszévesen elvette feleségül a szülők által kiválasztott, 14 éves unokahúgát. Három gyermekük született, de később a legidősebb fiuk rejtélyes körülmények között – öngyilkosság vagy emberölés áldozataként – meghalt. Rohani mindig szívesen úszott, és kedvelte a hegymászást, amit a barátai szerint még ma is gyakorol. A 25 évesen megkezdett kötelező katonai szolgálata után folytatta az agitációt, végül úgy ítélte meg, hogy számára Irán túl veszélyes. Ezért 1977-ben Párizsba távozott, és csatlakozott az ott élő, általa „imámnak” – vallási vezetőnek – nevezett Khomeinihez.
Hasszán Rohani
AFP / Atta Kenare
A monarchiát megdöntő, 1979-es forradalom után Khomeinivel együtt hazatért, és kulcsszerepet játszott a teokrácia kiépítésében. Az 1980–1988-as iraki–iráni háborúban több fontos katonai posztot is betöltött. Az iráni iszlamista köztársaság első törvényhozásába is beválasztották. A parlament elnökhelyetteseként harmadmagával részt vett azokon a titkos tárgyalásokon, amelyek révén a második Reagan-kormány az embargó ellenére közvetve fegyvereket szállított Iránnak, ezzel elérte Libanonban fogva tartott amerikai túszok elengedését, a pénzből pedig Washington a nicaraguai felkelőket támogatta.
Khomeini halálának évében, 1989-ben Rohani a legfelső nemzetbiztonsági tanács, a legfontosabb döntéshozó testület titkára lett. Az 1990-es években a Glasgow-i Caledonian Egyetemen előbb filozófiából szerzett diplomát, majd jogból is ledoktorált, bár többen is plágiummal vádolták. A katonai és politikai érdemei ellenére – vagy talán pont azért – nem hajlott a keményvonalas propagandára, beleértve a zsigeri Amerika-ellenességet. Sőt tabukat döntögetett, amikor megköszönte a Délkelet-Iránban pusztító, 2003-as földrengés utáni amerikai segítséget. A szélsőségesen Nyugat-ellenes, populista Mahmúd Ahmadinedzsád 2005-ös elnökké választása után lemondott a nemzetbiztonsági titkári posztjáról, és háttérbe vonult.
De nem hallgatott el teljesen. A Time amerikai magazinnak adott 2006-os interjúban kijelentette: az iráni atomfegyver csak destabilizálná a térséget, és nem jelentene biztonságot Teherán számára. Végül ő volt az, aki meggyőzte Ali Khamenei legfőbb vallási vezetőt a titkos nukleáris programról való lemondásról, és aki a 2013-as első elnökké választása után megkötötte az USA vezette nagyhatalmakkal az atomalkut. Második mandátuma alatt a gazdaság felvirágzását ígéri, és az emberi jogok helyzetén is javítana, bírálva a keményvonalas tábort. Kijelentette: „Nem vezethetjük az embereket erővel és ostorral a mennybe.”
