Genezis és bukás: egy önpusztító gyilkosság krónikája

Ha voltak is, akik szimpatizáltak velük, mostantól nekik is látniuk kell, kik ezek tulajdonképpen. Így intette nézeteik átértékelésére Helmut Schmidt német kancellár azt az egyébként nem túl sok baloldali értelmiségit, diákot, aki addig megértést mutatott a RAF, vagyis a Vörös Hadsereg Frakció akciói iránt. A „most” 1977 szeptembere, amikor a RAF elrabolta és túszul ejtette Hanns Martin Schleyert, a német munkaadók szövetségének elnökét.

Mégpedig brutális módon. Mivel az év során a RAF már két gyilkos merényletet elkövetett, a szervezet szemében a kapitalista elnyomás szimbolikus figuráját megtestesítő Schleyer fokozottan veszélyeztetett személynek számított, így rendőri kísérettel közlekedett. A lesben álló elrablók babakocsit toltak a gyáriparos Mercedese elé, akinek sofőrje ösztönösen fékezett, s így tett az őket hátulról biztosító, civil rendszámú rendőrségi kocsi vezetője is. Géppisztolytűz zúdult rájuk: Schleyer sofőrjét és a másik autóban ülő három rendőrt szitává lőtték. Schleyerre viszont vigyáztak, őt egy ott várakozó kisbuszba tuszkolták, és a megdöbbent járókelők szeme láttára elszáguldottak vele. A szétlőtt autók, a földön heverő holttestek látványára utalt az esetleges szimpatizánsok lelkiismeretére apelláló Schmidt. Ez ugyanis már nem a kapitalizmus ellen vívott osztályharc, nem az elnyomott népek felszabadításáért küzdő városi gerillamozgalom tette volt. Hanem terrorizmus.

Pedig a RAF gyökerei a diáklázadások táján kereshetők. A hatvanas évek második felében elsősorban Nyugat-Berlinben, de az NSZK több nagyvárosában is kibontakozott a szülők generációjának nézeteit, tetteit kétségbe vonó, a mindenkinek jólétet ígérő kapitalizmus mindennapjait kritizáló, a világpolitikában az amerikaiak vietnami háborújával élesen szemben álló mozgalom. Egyetemi előadótermeket foglaltak el, tüntettek az egykori náci párttag Kurt Georg Kiesinger akkori kancellár, meg 1967. június 2-án Reza Pahlavi iráni sah nyugat-berlini látogatása ellen. A demonstráció utcai zavargásba torkollott, ennek során egy rendőr közvetlen közelről, ok nélkül agyonlőtte Benno Ohnesorg egyetemistát.

Ekkor vált ki a lázadó diákok közül és radikalizálódott egy csoport, amely előbb különböző neveken, majd 1970-től Vörös Hadsereg Frakció néven (alapítók: Andreas Baader, Gudrun Ensslin, Ulrike Meinhof) folytatta a harcot minden ellen, ami a szemükben megvetendő társadalmat megjelenítette. Előbb robbantásokkal, bankrablásokkal, később emberrablásokkal és gyilkos merényletekkel is. Baadert, Ensslint, Meinhofot és még több társukat 1972-ben elfogták. Hosszas, sokszor botrányos bírósági tárgyalássorozat következett, ahol a vádlottak politikai beszédeket tartottak, a bírákat fasiszta disznónak nevezték, akik viszont megnehezítették a védelem munkáját, egyes védőket ki is zártak a perből, aminek a végén Baader, Ensslin, továbbá Jan-Carl Raspe életfogytiglanit, Meinhof nyolc évet kapott. A tárgyalás, a börtönviszonyaik komoly vitákat váltottak ki, sokan bosszúállással vádolták az államot, a börtönben még Jean-Paul Sartre is meglátogatta őket.

Az ő kiszabadításukat akarta elérni a Schleyert elrablók akciója, amint ezt a követelésüket az első autóban hátrahagyott levélben meg is fogalmazták. Mert persze többször is autót, rejtekhelyet váltottak, foglyukról pedig rendszeres időközönként fotókat, esetenként napilapból felolvastatott hírekkel hitelesített filmfelvételeket tettek közzé. Ezekben az üzenetekben Schleyer – aki pozíciójánál fogva is személyesen ismerte Schmidt kancellárt – egyre türelmetlenebbül sürgette a kormányt, tegyen már valamit a kiszabadulása érdekében. Ám a kormány a RAF-foglyok kiengedésére semmiképp nem volt hajlandó, a rejtekhely felkutatása és így Schleyer remélt kiszabadítása viszont eredménytelen maradt, holott szinte az egész rendőrség őt kereste. Fogvatartói eközben szabályos kihallgatásnak vetették alá Schleyert, a kapitalista, elnyomó világrend, a kizsákmányolás megtestesítőjét. És mint régi nácit. Heil Hitler! – köszöntötték, arra utalva, hogy a háború idején tagja volt az SS-nek, s így felelősséget viselt a haláltáborok áldozatainak sorsáért is.

Schleyer elrablásának helyszíne. Gerillákból terroristák

AFP / DPA

Ennek fényében különösen furcsának tűnhet, honnan vártak és kaptak is segítséget: a szélsőségesen Izrael-ellenes, antiszemita Népi Front Palesztina Felszabadításáért szervezettől, amelynek négytagú kommandója 1977. október 13-án eltérített egy Mallorcáról hazafelé tartó, német turistákkal teli Lufthansa-gépet, hogy cserébe elérje „német bajtársaik” kiszabadítását. A gép többnapos odisszeája alatt az utasoknak bizonytalanságot, bezártságot és a géprablók zaklatását is ki kellett állniuk. Amikor az utasokat átvizsgálták, egy fiatal nőnél találtak egy tollat, amelynek a márkajelzése a Dávid-csillagra hasonlított. „Te zsidó vagy, valld be, hogy zsidó vagy!”, üvöltött vele a géprablók magát Mahmud kapitánynak nevező vezére, majd iszonyatos erővel többször arcul ütötte – mondta el egy dokumentumfilmben az áldozat, akit előbb ki akartak végezni, de „megkegyelmeztek” neki, miután hosszan bizonygatta, hogy ő nem zsidó. Nem kegyelmeztek viszont a gép kapitányának, Jürgen Schumann-nak. Ő Ádenban, a homokos pályára történt leszállás után lement, hogy megvizsgálja a gépet, miközben a helyi hatóságok kikérdezték. Késve ment vissza, ezért Mahmud az utasok szeme láttára agyonlőtte.

Az, hogy a RAF-nak semmi kifogásolnivalója nem akadt harcostársai antiszemitizmusa miatt, csak első pillantásra lehet meglepő. Hiszen Ulrike Meinhof már az 1972-es müncheni olimpiai merényletet az antiimperialista, antikapitalista és antifasiszta harc örök emlékének minősítette. Az akkori akció során a palesztin Fekete Szeptember különítménye túszul ejtett 11 izraeli sportolót, akik a szabadítási akció során mind életüket vesztették. Már ezeknek a túszejtőknek a követelései között is szerepelt – persze palesztin foglyok elengedése mellett – Baader és Meinhof szabadon bocsátása is.

Sajátos módon aztán éppen a müncheni merénylet és annak következményei okozták a gépeltérítők s a bebörtönzött RAF-vezetők vesztét is. Miután a német rendőrség csúfos kudarcot vallott az izraeli sportolók kiszabadításában, döntés született az ilyen események kezelésére szolgáló különleges egység felállításáról. Létrehozták a legendás GSG 9-et, amelynek válogatott tagjai mást sem gyakoroltak éveken át, mint terroristák leküzdését, túszok kiszabadítását.

S miközben Schleyer a fogvatartói által közvetített üzenetekben egyre kétségbeesettebben könyörgött, hogy tegyenek már valamit az érdekében, a kormány hajthatatlan volt. Az állam nem engedhet a zsarolásnak, mondta Schmidt, s a GSG különleges egysége mindenhová követte az eltérített Lufthansa-gépet, ami végül a szomáliai Mogadishuban kötött ki. A géprablók az utasokat megkötözték, alkohollal lelocsolták, s azzal fenyegetőztek, fölrobbantják, ha nem engedik szabadon „német bajtársaikat”. Hans-Jürgen Wischnewski, Schmidt különmegbízottja, aki ekkor már a helyszínen volt, rávette a helyi hatóságokat, hogy engedjék át a terepet a GSG 9-nek, másrészt mondják azt a gépeltérítőknek, hogy a „német bajtársak” már úton vannak. Az eltérítés ötödik napjára már elfáradt túszejtők ezt elhitték, győzelmet kiáltottak – s közben a német kommandósok az éji sötétben bekúsztak a gép alá, kinyitották az ajtókat, vakítógránátot dobtak az utastérbe, „Runter, runter!” kiáltásokkal szólították fel a német utasokat, hogy húzzák be a fejüket, majd pillanatok alatt ártalmatlanná tették az eltérítőket.

Ezen az október 17-éről 18-ára virradó éjszakán a bonni kancellária válságstábja nem tehetett mást, mint várt. „Amikor megkaptam a jelentést az akció sikeréről, s valamennyi túsz sértetlenül kiszabadult, kimentem a szobából, hogy ne lássák a könnyeimet” – emlékezett vissza évtizedek múltán, immár nyugalmazott kancellárként Schmidt a háború utáni német állam legnagyobb próbatételére. Ez után már senki nem gondolhatta, hogy sikeresen lehet zsarolni. A „német őszként” is emlegetett hathetes tortúra lezárása is halottakat követelt: a GSG 9 akciójának sikerét s ezzel a szabadulás reményének elvesztését hírül véve Baader, Ensslin és Raspe a cellájukban még aznap éjjel öngyilkosok lettek, Schleyert pedig elrablói agyonlőtték.

S bár a RAF úgynevezett második, majd harmadik generációja még jó néhány merénylettel, gyilkossággal hívta föl magára a figyelmet, 1998-ban bekövetkezett önkéntes feloszlásukig egyre kevesebb, végül pedig már semmiféle társadalmi szimpátiára nem számíthattak.