Egy csokiszelet okozott felháborodást ellenzéki körökben. Pontosabban annak a csomagolása: a csokipapíron a kotori Szent Miklós székesegyház látható stilizált ábrán, az ábrán pedig a templomra piros montenegrói zászló van felhúzva. Csakhogy a Szent Miklós székesegyházon soha nem volt montenegrói zászló, mert az a szerb pravoszláv egyházhoz tartozik, így azon az ősi montenegrói trikolór leng, ami véletlenül pont azonos a szerb zászló piros-kék-fehérjével, csak nem sötétkék, hanem világoskék a középső szín.

A montenegrói társadalom ugyanis megosztott, de nem a jobboldal-baloldal törésvonal, hanem a montenegrói kontra szerb kérdés mentén. A megosztottság a 2006-os népszavazás idején kulminált, amikor arról döntöttek, kilépjenek-e a Szerbia-Montenegró nevű szövetségi államból, vagy sem. A kilépéspártiak akkor mindössze kétezer fős többséget szereztek, és ez a megosztás a következő évek politikáját is meghatározta az immár független miniállamban.

Némi leegyszerűsítéssel a magukat montenegróinak valló montenegróiak plusz a bosnyák, albán és horvát kisebbségek szavaztak Djukanovićra és pártjára, a DPS-re („Szocialisták Demokratikus Pártja”), a szerbek pedig valamelyik szerb formációra, leginkább a Nova nevű pártra (a név a párt teljes nevéből jön, amely Nova Srpska Demokratija, Új Szerb Demokrácia).

Milo Djukanovic, a kormányzó montenegrói Szocialisták Demokratikus Pártja elnöke (balra) ünnepelel Podgoricában 2018. április 15-én, , miután az előzetes eredmények szerint megnyerte az elnökválasztást.

AFP / Savo Prelevic

Mivel a montenegrói montenegróiak mindig számosabbak voltak, a DPS folyamatosan győzelmeket aratott. Ráadásul a gazdaságot is húzta a nemzetközi fellendülés, az emberek jól éltek. Így elnézték a vezető kormánypárt kisebb stiklijeit, például az olyasmit, hogy az állami vállalatok egy része rögtön áttette a számláit a Prva Bankába, amint az Djukanović öccsének tulajdonába került. Abból mondjuk lett egy kis nemzetközi perpatvar, hogy a Crnogorski Telekom privatizációja során a Matáv éppen Djukanović jogászként tevékenykedő húgát bízta meg egy 580 ezer dolláros tanácsadói projekttel – emiatt a Matáv (később Magyar Telekom) anyavállalatának, a Deutsche Telekomnak meggyűlt a baja az amerikai értékpapír-felügyelettel (SEC).

Ahogy azonban az évek múlásával gyengült a függetlenség okozta eufória, ahogy a gazdasági válság elkezdte éreztetni a hatását (lelassultak vagy leálltak a külföldi ingatlanbefektetések, bezárt az ország messze legnagyobb vállalata, a podgoricai alukombinát), és ahogy a Djukanović-rendszer egyre gátlástalanabb lett, úgy minden választás arról szól, hatalomban tud-e maradni a DPS és Djukanović. A montenegrói rendszerben ugyanaz a kérdés, mint a magyarban: össze tud-e fogni az ellenzék, és ha igen, az mire elég?

Az ellenzék ugyanis megosztott. A függetlenség ma már nem kérdés, sem Szerbiában, sem Montenegróban nincs komoly támogatottsága egy esetleges újraegyesülésnek, de a Moszkva vagy Brüsszel dilemma nagyon is élő. Jellemző, hogy Montenegró tavalyi NATO-csatlakozását nem előzte meg népszavazás: az eredmény alighanem szoros lett volna.

Milo Djukanovic a Szerbiától való függetlenedési népszavazáson Podgoricában 2006. május 21-én.

AFP / Dimitar Dilkoff

Először a 2012-es parlamenti választás előtt történt kísérlet a szerbbarát és a nyugatos, de a Djukanović-rendszerrel kritikus ellenzéki erők összefogására. Azonban hiába tette félre a Nova a szimbolikus szerb témákat (korábban a nyelvhasználattal, illetve az ország zászlójával és himnuszával problémáztak), hiába állítottak a koalíció élére egy nagy tiszteletben álló, független politikust, Miodrag Lekićet, a DPS – bár hét helyet vesztett a 81 fős Skupštinában – kormányt tudott alakítani 2006 óta állandó partnere, az SDP segítségével.

Négy évvel később már az SDP is kifarolt a koalícióból, és ha a legutolsó pillanatban is, de összeállt egy DPS-ellenes szövetség. Ez is kevés volt azonban: 2016-ban a DPS ugyan újabb három helyet veszített, de a kisebbségi pártokat, illetve az SDP-ből kiszakadt frakciót bevonva egyetlen fős többséggel mégis kormányon tudott maradni. Maga Djukanović visszavonult, a kormányzást régi bizalmasára Duško Markovićra bízta, aki korábban a titkosszolgálatokat irányította, majd több Djukanović-kormányban is belügyminiszter volt.

Djukanović korábban már kétszer, 2006-ban és 2010-ben is eljátszotta a visszavonulást, de mindkétszer néhány hónap után visszatért. Így történt ez idén is, amikor bejelentette, hogy ő indul a DPS színeiben az elnöki posztért. A montenegrói alkotmány szerint az elnököt ugyan közvetlenül választják, de az államfő jogkörei csekélyek, leginkább protokollárisak.

Az elnökválasztáson aztán hat jelölt indult Djukanović-csal szemben, közülük mindenki Mladen Bojanićot tekintette fő kihívónak, aki mögé beállt szinte a teljes ellenzék. A többiek amolyan kamupártok képviselői voltak, jellemző például Dobrilo Dedeić esete, aki azzal vált ismertté, hogy keményen beleszállt Oroszország podgoricai nagykövetségébe – azért, mert szerinte nem képviselték elég határozottan Oroszország érdekeit Montenegróban.

Bojanić korábban egy kis ellenzéki párt színeiben volt képviselő, illetve elindította civil szervezetét „Fellépés a reménytelenség ellen” néven. Ő azzal vált elfogadhatóvá a teljes ellenzék számára, hogy ugyan támogatta az ország NATO-csatlakozását, de ragaszkodott volna ahhoz, hogy ezt népszavazás erősítse meg. 

Bár az elnökválasztás elvileg kétfordulós, Djukanović már a vasárnapi első fordulóban megszerezte az abszolút többséget 53,9 százalékkal, Bojanović 33,4 százalékot szerzett, 64 százalékos részvétel mellett.

AFP / Sputnik / Alexey Vitvitsky

Djukanović sima győzelme mögött a magyarok számára ismerős tényezők állnak: egyrészt az egyoldalú állami média, és a kormányhoz közel állók által üzemeltetett kereskedelmi média befolyása, másrészt az állami alkalmazottak ellenőrzött lojalitása - Montenegróban magasan az állam a legnagyobb munkaadó. Ha ez nem lett volna elég, ott volt Djukanović 2006-os legendája is. Tegyük hozzá: sok Nyugat-barát montenegrói számára Djukanović minden hibája, autokrata vezetői módszerei és korruptsága ellenére továbbra is elfogadható, mert valóban következetesen vezeti az országot az EU felé. Korábban kevéssé ismert, nem is átütően karizmatikus ellenfelével és a mögötte álló színes támogatói háttérrel szemben ebből a szempontból lehetnek fenntartásai.

Montenegró az elnökválasztás után sem kapcsolja ki a kampány üzemmódot: még májusban önkormányzati választást tartanak Podgoricában. Korábban Podgoricának is mindig DPS-es polgármestere volt, az elnökválasztás eredményeinek elemzése azonban azt mutatja, a fővárosban fej-fej mellett végzett Djukanović és ellenzéki kihívója: mindössze 2000 szavazat volt Djukanović előnye. Mindez pedig azt jelentheti, Podgoricának akár ellenzéki vezetője is lehet.