Kis János: Könnyen rajtaveszthet Orbán a választások megpuccsolásán
Kis János szerint most az a kérdés, hogy megpuccsolhatja-e a 2026-os választásokat a Fidesz vezetője.
„A világ nem jókból és rosszakból áll. Mindannyian lehetünk olykor rosszak, még ha általában jók vagyunk is.” A bölcs közhelynek az ad súlyt, hogy aki leírta, néhány hónappal korábban még egy állami nagyvállalat feje volt, két napra rá viszont nejlonzacskóval megfojtotta magát a börtönben. Gabriele Cagliariról, az olasz ENI olajipari holding egykori elnökéről van szó, akit negyedszázada, 1993. március 8-án tartóztattak le a Tiszta Kezek (Mani Pulite) néven emlegetett nyomozássorozatban. Akkor már nyilvánvaló volt, hogy az ENI a fekete pártfinanszírozás egyik központjaként működött, főleg az Olasz Szocialista Párt (PSI) javára, márpedig Cagliari a PSI embere volt.
A történetnek az ad aktualitást, hogy megjelent az exelnök fiának, Stefano Cagliarinak a könyve, Apám története címmel, azokra a levelekre támaszkodva, amelyeket apja az előzetesben írt 1993. júliusi öngyilkosságáig. A rosszak közé keveredett Cagliari hatalomvággyal vádolta a Tiszta Kezek ügyészeit, szerinte ők jelentették az igazi veszélyt Olaszországra. A könyv akkor is sokakat érdekelne, ha nem a parlamenti választás előtt jelent volna meg. Így viszont időszerű volt a kérdés: mire ment az ország a mindent felforgató Tiszta Kezekkel?
Az ügyészcsapat: Antonio Di Piestro, Gherardo Colombo és Francesco Saverio Borelli. A végére akartak járni
AFP / WPP
A Tangentopolinak (kenőpénzváros) elnevezett botrány kirobbanására minden olasz emlékszik, aki akkoriban már olvasott újságot. 1992 februárjában a milánói ügyészség közreműködésével lebukott Mario Chiesa, a szocialisták egyik helyi erős embere. Chiesa egy idősotthon vezetőjeként sápot szedett az ottani szolgáltatóktól, például egy takarítócégtől. A sztori bekerült az országos médiába, bár a szocialisták főtitkára, Bettino Craxi pitiáner helyi ügyként próbálta elintézni. Parlamenti választásokra, a kormányfői posztra készült, ezért távol akarta tartani magától.
Ez azonban nem sikerült. Chiesát nyomás alatt tartotta a már régóta körülötte vizsgálódó ügyész, Antonio Di Pietro, és amikor látta, hogy cserben hagyták, elkezdett beszélni. Kiderült, szó sincs elszigetelt esetről, a közbeszerzési rendszer mindenhol úgy volt felépítve, hogy a megfelelő pályázók nyerjenek, azok pedig visszacsorgassanak a megfelelő pártkasszákba – nem csak a szocialistákhoz – meg bizonyos magánzsebekbe. Ez ment a metró- vagy a repülőtér-építésnél, az egészségügyben, a szemétszállításnál, mindenütt. Chiesa a vállalkozók mellett politikusokat is megnevezett, idővel egyesek maguk jelentkeztek az ügyészségen.
Az 1992. áprilisi választás előrevetítette, hogy a nagypolitika csúcsain ülők sem fogják megúszni: a háború utáni évtizedeket meghatározó Kereszténydemokrata Párt, illetve az 1991-ben feloszlatott Olasz Kommunista Párt két utódpártja egyaránt sokat veszített táborából. Gyengült a nyolcvanas évek sztárja, a PSI is, előretört viszont a populista Északi Liga. Májusban a Giovanni Falcone bíró elleni halálos maffiamerénylet felgyorsította a szocialista Giuliano Amato koalíciós kormányának megalakítását, az azonban látszott, hogy a hagyományos pártok nem elég erősek a Tiszta Kezek megállításához.
Ennek történelmi oka is volt. A kommunista rendszerek összeomlásával a kommunisták elvesztették külső támaszukat. Ez furcsa módon a kereszténydemokratákra és a szocialistákra is csapást jelentett, hiszen így már nem léphettek fel a bolsevik veszély elleni pajzsként – ami sokáig arra is jó volt, hogy elfedjék a saját viselt dolgaikat. Azokból pedig volt bőven, olyannyira, hogy a nyolcvanas évek végére a politika egyik kulcsszava az „erkölcsi kérdés” lett, kialakítva a Tangentopoli leleplezéséhez szükséges légkört.
Fontos szerepet játszott az is, hogy az olasz igazságszolgáltatás autonóm. A terrorizmus és a maffia elleni harc hősöket termelt ki soraiban, az ügyészi, illetve a vizsgálóbírói pálya sok tehetséges, ambiciózus embert vonzott. A kilencvenes évek elején Milánóban pedig együtt volt néhány kiemelkedő ügyész, akik csapatot alkotva akartak a korrupciós ügyek végére járni – a sajtóban ők lettek a milánói pool. A főügyész, Francesco Saverio Borrelli és helyettese, Gerardo D'Ambrosio több évtizedes szakmai múlttal rendelkezett, a fiatalabbakhoz tartozott Ilda Boccassini, Gherardo Colombo és Piercamillo Davigo, ők korábban mind a szervezett bűnözéssel foglalkoztak. A pool ideális médiaarca pedig Di Pietro volt, akinek nagy része volt a Tiszta Kezek kezdeti népszerűségében. Az akkor a negyvenes évei elején járó ügyész nem az elitből jött: egy délolasz kisvárosban született, először szakmát tanult, aztán végezte el a jogot. Úgy nézett ki, mint egy vidéki átlagember, úgy is beszélt, lerázva a felső rétegek irodalmi nyelvének béklyóit. Ugyanakkor átlátta a hálózatokat, és jól használta a számítógépet, amikor a többség még papírdossziékkal bíbelődött. Ügyesen tudta egymás ellen kijátszani a gyanúsítottakat, jutalmazta viszont az együttműködést.
Bettino Craxi és Silvio Belusconi. Segítő kezek
AFP / Leemage / Emmevi
Az utóbbit sokan későn ismerték fel, így 1992 őszén folytatódtak az akciók, decemberben Craxi ellen is megindult a nyomozás. 1993 elején már miniszterek kényszerültek lemondani, végül szakértői kormány lépett hivatalba az addigi jegybankelnök, Carlo Azeglio Ciampi vezetésével. A politikában ez tűzszünetet hozott, ám időközben a gazdasági élet óriásaihoz is eljutottak a Tiszta Kezek. Az állami holdingok mellett sötét ügyletek derültek ki a legnagyobb magánvállalkozásokról is. A FIAT néhány „kishal” letartóztatása után maga számolt be a csoport feketekasszáiról, ki is keveredett az ügyből. A Ferruzzi Montedison holding viszont eltűnt a süllyesztőben: sorsa akkor pecsételődött meg, amikor elnöke, Raul Gardini – nem várva meg a letartóztatást – főbe lőtte magát.
Csapkodtak a villámok a Fininvest körül is. Tulajdonosa, Silvio Berlusconi a nyolcvanas években jó barátja, Craxi segítségével építette fel ingatlan-, majd médiabirodalmát. 1993-ban már mintegy 240 vállalat tartozott a csoporthoz, Berlusconi – ahogy egy kitüntetése okán emlegették: a Lovag – egyike volt az ország leggazdagabb embereinek. Érintettsége Craxi miatt is valószínű volt, ám eleinte csak közeli munkatársait, köztük az öccsét gyanúsították meg vesztegetési, pénzmosási ügyekkel. Ez a kör azonban akadálytalan előretöréshez volt szokva, így nem kötött alkukat, a Fininvest-média, benne három országos kereskedelmi tévé pedig elkezdte az ügyészek ellen fordítani a közvéleményt.
Az igazi nagy húzás az volt, hogy Berlusconi előremenekült a politikába. 1994-re tarthatatlanná vált a parlament helyzete, a 630 képviselő és a 330 szenátor több mint harmada ellen folyt eljárás. A pártok jó része szétzilálódott, a szakértői kormány támasz nélkül maradt, januárban fel kellett oszlatni a törvényhozást. Egy hónappal később Berlusconi bejelentette, hogy pártot alapított Forza Italia (Hajrá Olaszország!) néven, és indul a választásokon. Akkor még a baloldal állt nyerésre, a kommunisták reformer utódja, a Baloldal Demokratikus Pártja vezetésével, Berlusconi ezért azzal kampányolt, hogy ő védheti meg az országot a kommunista hatalomátvételtől. Pártja mellé állította az Északi Ligát és a posztfasiszta Nemzeti Szövetséget – és a trió megnyerte a választást.
Berlusconi kormányába független szakértők is bekerültek, Di Pietrót is megpróbálta becsalogatni, ez nem sikerült. Az ügyészi vizsgálatok folytatódtak. Decemberben, újdonsült kormányfőként, Berlusconit is kihallgatták a Fininvest által a gazdasági rendőrségnek fizetett kenőpénzek ügyében. Végül 1995 januárjában lemondott. Addigra viszont már a pool is megrendült: Di Pietro még Berlusconi kihallgatása előtt felfüggesztette tevékenységét az őt, illetve az ügyészséget érő támadásokra hivatkozva. (Di Pietrót feljelentették, hogy megzsarolt egy biztosítót – ezt éppúgy nem bizonyították be, mint más, későbbi vádakat.) A Tiszta Kezek elleni hadjáratot erősítette az is, hogy az eljárások elhúzódtak, és a közvélemény belefáradt az eredménytelenségbe.
Három évvel a botrány kitörése után Di Pietro és Berlusconi egyaránt a háttérbe szorult. Craxi még 1993 januárjában lemondott a pártfőtitkárságról, majd az igazságszolgáltatás elől 1994-ben Tunéziába távozott; ott is halt meg 2000-ben, 66 éves korában. Di Pietro megpróbálkozott a politikával, 1996–1998-ban miniszter volt Romano Prodi balközép kormányában, de ennél tovább nem jutott. Berlusconi viszont megerősödve tért vissza, és a kétezres évtizedben kétszer is hosszú ideig kormányfő volt. Nem ártottak neki a körülötte zajló botrányok, 2011-ben az adósságválság miatt kellett lemondania. Akkor mindenki azt hitte, a 70 fölött járó Lovag visszavonul. Tévedtek, 81 évesen is nekivágott az idei választásnak. És bár újraélesztett pártja még szövetségesével, a Ligával szemben is alulmaradt, az azért elmondható: a Tiszta Kezek termékei közül Silvio Berlusconi bizonyult a legtartósabbnak.
A cikk a HVG 2018/10. számában jelent meg.
