Elégedett vesztesek

„Éppen hogy legyőztük a németeket, és most elkezdjük őket pénzzel tömni?” Nem fogadta mindenki lelkesen ezt az ötletet 1945 után Washingtonban. Az utólag – és joggal – sikertörténetnek elkönyvelt Marshall-terv mellett a másik tábor hangulatát jellemezte Henry Morgenthau pénzügyminiszter 1944-es elképzelése, hogy Németország foglalkozzék mezőgazdasággal, és többé ne erősödjön meg. Az ötletet hivatalosan hamar elvetették, de egy kis csoport tagjaként Morgenthau éveken át – lemondása után is – kardoskodott amellett, hogy a németekkel keményen kellene bánni. A vezérkari főnökből lett külügyminiszter, George Marshall programja viszont a szövetségesek és a legyőzöttek segélyezését ajánlotta Európának.

Az 1947 júniusában bejelentett terv elfogadtatása nem ment könnyen. A kétkedőket végül az győzte meg, hogy 1948. február végén a kommunisták – a szovjet befolyási övezet országai közül elsőként – Csehszlovákiában átvették a hatalmat. A washingtoni kongresszusban megváltozott a hangulat, Truman elnök április 3-án aláírhatta a törvényt, és hamarosan elindultak az első szállítmányok. A „vörös veszély” egyébként is nyomós érv volt a vitában. Utólag megoszlik a történészek véleménye abban, mennyire jelentett valós fenyegetést a francia és olasz kommunista párt, de akkor logikusnak tűnt, hogy nem szabad sorsukra hagyni ezeket az országokat. Sokat nyomott a latban, hogy Görögországban – amely a nevezetes jaltai osztozkodásban 90:10 százalékban brit–szovjet érdekszféra lett – nyilvánvaló szovjet támogatással partizánháború folyt a britek ellen.

A német gazdaság megsegítése mellett szólt, hogy súlyos terhet jelentett a háborús pusztítás, a vereség után beinduló jóvátétel, ráadásul az 1946–1947-es kemény tél nyomort és éhezést hozott a lakosságnak. Furcsának tűnt azonban, hogy a hatalmas áldozatok árán legyőzött ország talpra állításához a győztesek hozzájáruljanak. Végül 1948-ra felülkerekedett az a nézet, hogy jobb, ha a németek ellátják magukat. Még fontosabb volt, hogy elkerüljék az első világháború utáni béke tragikus következményét. Hitler hatalomra jutását máig összefüggésbe hozzák azzal a gazdasági válsággal, amelyet az elviselhetetlen jóvátétel okozott. John Maynard Keynes neves közgazdász (akkor a brit pénzügyminisztérium munkatársa) már 1916-ban figyelmeztette a politikusokat: akkor lesz tartós a béke, ha újraéled a kereskedelem és az ipar. „Ha »meg akarjuk fejni« Németországot, először is nem szabad tönkretenni” – írta.

Ma már nyilvánvaló, hogy az 1945 utáni évtizedek európai – igaz, sokáig hidegháborús – békéjében jelentős szerepe volt a német gazdasági csodának és a többi ország fellendülésének. Szellemében, politikai üzenetében nagyban hozzájárult ehhez a Marshall-segély is, amit a névadó 1953-as Nobel-békedíja is jelez. Gazdaságilag nem feltétlenül. Fischer Ferenc történész, a Pécsi Tudományegyetem tanára szerint „erős gázfröccs” volt, de a német és a francia gazdaság felkurblizásában fontosabb tényezőnek tekinthető a munkakultúra, az iparosodottság. A 13 milliárd dollárnyi segély a 18 támogatott ország nemzeti jövedelmének nagyjából a három százalékát adta. A hivatalos nevén Európai Újjáépítési Program 1952-ig tartott.

Míg az USA az első világháború után visszahúzódott, 1945 után Európában maradt, és együttműködésre kényszerítette a győzteseket és a veszteseket. Az idő tájt nem volt magától értetődő, hogy a britek vagy a franciák összeálljanak a németekkel, ahogyan ez az 1947. márciusi brüsszeli szerződés keretében mégis megtörtént. 1948 áprilisában megalapították az Európai Gazdasági Együttműködési Szervezetet (OEEC), a mai OECD elődjét, amelyben helyet kaptak a Marshall-segélyben részesülők – köztük Nyugat-Németország.

A Szovjetunió mindebből kimaradt, bár – mint Fischer mondja – a „nyet” kezdetben nem volt egyértelmű. A legyengült birodalom rászorult volna a segítségre, és Moszkva küldöttei eleinte részt is vettek a tárgyalásokon. Lehet, hogy időhúzásból, abban bízva, hogy ha a segítség elmaradásával romlana a helyzet Németországban és Nyugat-Európában, a lakosság radikalizálódna. A csatlakozást Moszkvában azért sem gondolhatták komolyan, mert titkosszolgálati forrásaikból tudták, hogy a Marshall-terv a szovjet befolyási övezet elszigetelésére szolgál. Sértette volna a nagyhatalmi büszkeségüket is, ha a segély fejében az USA ellenőrizhette volna gazdaságukat. Ráadásul komolyan számítottak arra, hogy túltermelési válság miatt az amerikai gazdaság összeomlik. Az együttműködésből azzal is kiiratkoztak, hogy a győzelem után nem fizették ki az adósságukat, miután a háború alatt a kölcsönbérleti rendszerben több mint 11 milliárd akkori dollárért kaptak hadiszállítmányokat az USA-tól.

BEDŐ IVÁN