Épületes gyógyítás

Ezzel a névvel aligha kanyarodhatott volna más irányba a pályája. Ha már nem orvos, legalább a betegek kényelméről gondoskodik?

Semmelweis Tamás

Túry Gergely

A családi legendárium négy generációra visszamenőleg úgy tartja számon, hogy nem pusztán névrokonságról van szó, a Semmelweis név oldalági vérségi kapcsolatból eredeztethető. Nemegyszer ösztökéltek, hogy derítsem ezt ki, de nem álltam kötélnek. Szerintem semmit sem változtatna, ha biztosra vehetném a családi kapcsolatot, ahogy az sem, ha tudnám, hogy legenda az egész. Nem a nevem, hanem édesapám révén, gyerekkoromban kerültem közel az egészségügyhöz. Ő az egészségügyi beruházásokkal foglalkozó Eüber igazgatója, majd a fővárosi kórházak beruházási főmérnöke volt.

Az egészségügy nem az a terep, ahol temérdek pénzből nagyratörő álmokat lehetne megvalósítani. Mi vonzotta, hogy ilyen intézményeket tervezzen?

Való igaz, irodaházakra, szállodákra sokkal több a pénz, mint kórházakra vagy rendelőkre. Ráadásul az egészségügyben nagyobb a technológiai kötöttség, ilyesmivel csak azok próbálkoznak, akik szeretik a kihívásokat. A kórháztervezésnél csak a tengeralattjáróké bonyolultabb, mert számos szakmából, a sugárfizikától az épületgépészeten át az orvostechnológiáig, tudni kell annyit, hogy a kész épületben minden a helyére kerüljön, meglegyenek a funkcionális kapcsolatok. Megszámoltuk, hogy a Semmelweis Egyetem új Korányi-tömbje például 24 mérnöki szakma együttes munkájából jött létre.

Az Építéstudományi Egyesület egészségügyi szakosztályának titkáraként lelkes kórháztúra-szervező is. Talál a környező országok egészségügyi intézményeiben olyan példákat, amelyek idehaza is hasznosíthatók?

Persze, hiszen a jó és a rossz is hasznosítható valamiképpen. Meg kell nézni a nálunk fejlettebb és a kevésbé fejlett változatokat. Megjegyzem, szívesen vennénk, ha építész kollégáimon kívül az egészségpolitikusok is velünk tartanának ezekre a tanulmányutakra. Legutóbb például Olaszországban, a mestrei kórházban nézhettünk körül. Az előtere gigantikus üvegtetővel fedett botanikus kert, üzletekkel, éttermekkel. A látszat ellenére ott sem futja mindenre, az árnyékolásra, a légkondicionálásra nem maradt pénz, így nyáron valódi melegházi hőguta van. Ezt a példát biztosan nem követném, mert drága megépíteni és fenntartani. Itt, félúton Kelet és Nyugat között, mások ugyanis a realitások. A mestreihez hasonlatos monumentális építmény láttán egy idősebb ember lába a földbe is gyökerezne. Míg egy olasz kórházban megélnek a közösségi teret megtöltő kávézók, éttermek és ajándékboltok, nálunk a betegek egy fodrászatot sem tartanak el, mert ilyesmire nincs pénzük. Erősen eltérő szemléletről árulkodik, hogy több új építésű kórházban például a dolgozóknak fizetniük kell a parkolóért, a beosztott orvosoknak nincs külön szobájuk, az csak az osztályvezetőknek jár. Bár a magyar viszonyok ósdiak, a ló túloldalára sem szabad átesni. A dolgozók megtartásához és jó minőségű munkájához a méltó környezet elengedhetetlen.

A velencei járóbetegközpont

Túry Gergely

Olyan is volt, ami tetszett? Mi az, amit szívesen adaptálna?

Irigyeltem, hogy az olasz tervezők nem álltak meg a bejárati ajtónál, a közlekedésbe, a település szövetébe ágyazták be az intézményt. De leginkább a beruházás megvalósításának villámtempóját csodálom. Az ötszáz ágyas kórház öt év előkészítés után három év alatt felépült.

Most ironizál? Nyolc év alatt akár Magyarországon is összehoznak egy fekvőbeteg-intézményt!

Csakhogy ezek új kórházak, nem pedig átalakítások, bővítések, mint nálunk. Ráadásul idehaza az első öt év ötleteléssel, nem tudatos tervezéssel telik el. Aztán jön a fejvesztett kapkodás. Lehet azt mondani, hogy tőlünk nyugatra sokkal több pénzből építenek – ami persze igaz –, de itt mások a lehetőségek, és ezt realitásként kell elfogadni. Ami van, abból is lehet korrekt módon teremteni, hiszen lehet családi házat építeni 30-40 millióból és 200 millióból is. Csak úgy nem lehet tenni, mintha a 30 milliósra lenne 120 millió.

Keleten is látott követendő példát?

Lengyelországban, ahol nem állnak nálunk jobban, gondosabbak. Nem várják meg, amíg a csempe lehullik a falról, hanem amikor mozogni kezd az első, megjavítják. A Vedres-díjjal elismert velencei járóbeteg-szakrendelő tervezésekor rendesen meg kellett azért harcolni, hogy drágább, de tartósabb burkolat kerüljön a padlóra. Ez néhány év elteltével is újnak hat, míg az olcsóbb megoldás ennyi idő alatt lepusztult képet mutatna. Hasonló küzdelem volt a beruházót meggyőzni arról, hogy a hagyományos, rideg benyomást keltő csempe helyett színes textíliát használhassunk a nappali kórházrészlegen, az infúziós kezelőszékek elválasztására. Zavar, hogy idővel nem tervezett elemek kerülnek az épületre. A fekete ablakkeretekre fehérbe foglalt új szúnyoghálók, falon kívül vezetett kábelek bukkannak fel, a rendelőajtókra az egységes névtáblák helyett különféle tájékoztató papírosokat ragasztanak, vagy a helyi lakatos szépérzékét „dicsérő”, barokkos díszítésű lépcsőházi vasrácsot szerelnek fel. De itt is látok javulást.

A kormányzati bejelentésekből úgy tűnik, a következő években bőven lesz kórházépítési feladat a fővárosban. Van az a pénz, amiből a százévesnél régebbi épületek a mai igényeknek megfelelő egészségügyi intézménnyé alakíthatók át?

A nemzetközi és a hazai tapasztalatok azt mutatják, hogy a műemlék épületek aktív ellátást nyújtó kórház számára nem igazán alkalmasak. Kiegészítésük sokszor megoldást jelenthet, de ebbe nem mindig érdemes belevágni. A műemlékek lebontása pedig elképzelhetetlen. Világos beszédre van szükség, fel kell mérni, és ki kell mondani, hogy az adott hely mire alkalmas, és mire nem. A funkcióváltás sokszor járható út. Az olaszországi Velencében, ahogy másutt is, a városközpontban lévő műemléki ispotályban maradt például a krónikus ellátás, a város szélén pedig új tömbkórház épült. De a felújított régi épületek kitűnően átalakíthatók orvosoktatási célokra is.

GÁTI JÚLIA