Az utóbbi tíz évben volt néhány olyan félév az egyetemen, amit – mondjuk így, demonstratíve – Henry David Thoreau-val kezdtem. Tizenkilencedik századi amerikai irodalmi szemináriumot mi mással? És nem, nem a Waldennel, noha aktualitása mit sem kopott több mint másfél évszázad múltán egy saját szemetébe fulladó bolygón, hanem az 1849-ben publikált A polgári engedetlenség iránti kötelességről (On the Duty of Civil Disobedience, illetve Resistance to Civil Government) című eszmefuttatásával. Ez tartalmát tekintve manifesztumnak is beillő politikai filozófia, amelyet mentorához, Emersonhoz hasonlóan, szuggesztív erejű, irodalmi szövegként fogalmazott meg.
Mert sok van, mi csodálatos, de az ember és az irodalom sokszínűségénél nincs csodálatosabb. Nincsen szép, se nem csúnya irodalom, csak irodalom van. A többi meg szóra sem érdemes.
Európa ekkor már csendes volt, elzúgtak forradalmai, mint a győzelmi zászló. Thoreau pedig, a megrögzött abolicionista, még az amerikai polgárháború előtt jó másfél évtizeddel, előbújva a Walden-tó partjára saját kezűleg épített fakunyhójából, ahol úgy sejtem, végül elunta magát a rabszolgaság intézménye, valamint az akkor zajló amerikai–mexikói imperialista háború elleni protestálása jegyében, és megfogalmazta gondolatait a polgári engedetlenség nem is annyira lehetőségéről, hanem egyenesen kötelességéről.
Ő maga megtagadta a háborús adó befizetését, és börtönbe vonult, ahonnét igaz, szerelmetes barátja és jótevője, Emerson már másnap kiváltotta, de így is példa lett mutatva. Az egyszemélyes ellenállás, vagy ahogy Thoreau írja, az egyszemélyes többség (majority of one) példája.
Egyúttal kritizálja a demokrácia intézményét, amelyben a többség szava sokszor méltatlan ügyeket szolgál (ám, miképp a szintén szkeptikus Churchill megállapította, ennél jobbat még nem találtak ki). Ezért, így Thoreau, állampolgári (nála: civil) kötelesség adott esetben akár egyszemélyes ellenállást, azaz engedetlenséget gyakorolni lelkiismereti alapon.
