© Vétek György |
Pedig a rétest nagyon sokan (és nem is teljesen alaptalanul) tartják „echte” magyar süteménynek. Ősét vélhetően (sok mással együtt) a törökök hozták Magyarországra a 16. században.
A Balkánon, Törökországban és az arab országokban mai napig közkedvelt baklava lehetett az elődje. A mai formájában ismert, feltekert, töltött rétes a 18-19. század fordulóján alakult ki, s lett népszerű a későbbi Osztrák-Magyar Monarchia országaiban. Elsősorban Ausztriában, Csehországban és természetesen Magyarországon.
Úgy tűnik, az apfelstrudel, azaz az almás rétes még ma is az osztrákok, egyes számú kedvence. Meglehet, a bécsi szeletnél is jobban kedvelik, mert nemigen akad olyan étterem, amelyiknek hiányozna az étlapjáról. (A túrós rétes előfordulási gyakorisága ennek már csak körülbelül a fele.)
© Vétek György |
Az almás rétest az országimázs-építés során is bevetették: az UNESCO kulturális világörökségeinek listáján szereplő bécsi Schönbrunn kastély (a Habsburgok egykori „vadászlaka”) pékségében-cukrászatában látogatási idő alatt óránként tartanak réteskészítési bemutatót. A show-t azok láthatják (és még kóstolót is kapnak), akik kifizetik a 3 és fél eurós beugrót, vagy a kastély összes látványosságának megtekintésére feljogosító, úgynevezett Schönbrunn Pass Gold (36 euró) birtokosai.
A „műsor” körülbelül húszperces. Ennyi idő kell az ifjú, de igen rutinos leányzónak ahhoz, hogy német és angol nyelven elmagyarázza, miként készül a rétes tésztája és a bele való almás töltelék, majd kinyújtson egy adag rétestésztát, megtöltse, és szakszerűen összegöngyölje. Különösen látványos, amikor az ifjú hölgy kézfejével, alkarjával, talán még a könyökével is nyújtja a tésztát, és egy pillanatra – akár a pizzaszakácsok – meg is pördíti. Amikor a tészta egy picit kiszakad, a publikum úgy hördül fel, mintha egy kötéltáncos zuhanna le a cirkusz magaslatából. A végén persze minden összeáll, s a rétesrúd mehet a sütőbe.
