szerző:
Havasi Éva

Túlélési minimumra változtatta a KSH a létminimum-számítást. Az évszázados múltra visszatekintő módszert kidobta, és újakat hoz be, amelyeket cikkünk szociológus szerzője, Havasi Éva Trabant- és éhkoppmetódusként jellemez.

Rátenyerelt a társadalomstatisztikára is a kormányzati propaganda, amely a gazdasági adatok értelmezését már bekebelezte. Ennek egyik markáns példája a 100 éves múltra visszatekintő létminimum-számítás „felfüggesztése”, vagy, ahogy másutt olvashatjuk, „befejezése”. Állítólag az erősödő „felhasználói igényekre” reagált ezzel a Központi Statisztikai Hivatal. Az indoklás szerint a létminimum elnevezés félreérthető volt, mivel „a mutató megnevezése nem tükrözte a számítás tartalmát”, ráadásul az „átlagtól kevéssé elmaradók egy csoportba kerültek a legelesettebbekkel”, a létminimum alatt élők köre így nagyon heterogén.

„A létminimum küszöbérték olyan értékösszeg, amely biztosítja a magánháztartásokban élők számára a folyamatos életvitellel kapcsolatos szerény – a társadalom adott fejlettségi szintjén konvencionálisan megfelelőnek minősülő – szükségletek kielégítését. Az így kimutatott létminimum nem szegénységi küszöb, hanem olyan jövedelem, amely lehetővé teszi az alapvetőkön túli igények kielégítését is” – ezt a definíciót ismételgette a KSH korábban a Létminimum-köteteiben, világossá téve, hogy itt nem afrikai éhezési szintről, hanem az európai normáknak megfelelő, tisztes megélhetést lehetővé tevő minimumösszeg meghatározásáról van szó.

Tanya Nyársapát mellett. Fogódzó nélkül
©

A létminimum típusú számítások célja minden esetben a kor színvonalán elengedhetetlenül szükségesnek tartott megélhetési költségek meghatározása. Megfogadva az unió alapjogi chartájának első, a Méltóság címet viselő fejezetében foglaltakat: „Az emberi méltóság sérthetetlen. Tiszteletben kell tartani, és védelmezni kell.” Vagy, ahogy Ferge Zsuzsa írta tavaly júliusban a Kettős Mérce című online lapban: „A szociális minimum tisztes megélhetési minimumként értelmezése az európai jóléti modell alapelve, az emberi méltóság alkotmányos követelményének biztosítéka.”

Havasi Éva
„A mai magyar társadalom politikai, strukturális átalakulása erőteljes gazdasági recesszióval párhuzamosan ment végbe. (...) A lakosság zöme túlélési versenyre kényszerült. Sokan, ha mély sebekkel is, de a gazdasági fellendülés nyomán kikerültek korábbi nehéz helyzetükből. A társadalom egy kisebb, kevésbé látható csoportja azonban leszakadt az »első társadalom«-ról, s érdekérvényesítő képesség híján, célirányos, felzárkózást segítő állami szociális program nélkül vegetál” – írta Havasi Éva már 2002-ben a Szegénység és társadalmi kirekesztettség a mai Magyarországon című cikkében. Pályafutását az MTA Szociológiai Kutatóintézetében kezdte, majd egyik alapítója volt a hátrányos helyzetű fiatalokat, állástalanokat segítő Munkanélküli Fiatalok Tanácsadó Irodájának. 1995-től 2014-ig a KSH-ban dolgozott. Éltető Ödönnel közösen írt cikkét az elmúlt fél évszázad jövedelmi egyenlőtlenségeiről a Statisztikai Szemle 2010-ben nívódíjjal jutalmazta. Szakterülete: jövedelem- és fogyasztásstatisztika, szegénységkutatás, a szegénység mérésének tartalmi és módszertani kérdései.

Valamiféle „felhasználói nyomásnak” eleget téve a KSH tavaly júniusban mutatta be az eddigi létminimum-számítást leváltó módszertani ajánlásait, mindjárt kettőt is. A hivatalos nyilatkozatok szerint ezeket „versenyeztetik”, de az már biztosra vehető, hogy a máig használt létminimumot a jövőben új névvel és megváltozott („szűkített”) tartalommal számolják. A két verzió közül az elsőt úgy konferálták fel, hogy az az „amerikai módszer adaptálása” – e jelző asszociációs mezeje az amerikai nagybácsitól egészen az amerikai álomig terjed. Becsületesebb lenne azonban ezt a megoldást Trabant-módszernek nevezni, épp annyira hasonlít ugyanis a hatvanas évek elejétől napjainkig használt amerikai módszerhez, mint az amerikai népautónak számító Ford az egykori Trabanthoz. A másik számítási ajánlat a KSH-tól a policyorientált titulust kapta, de hétköznapi nyelven sokkal inkább éhkoppmódszernek nevezhetjük. Ez a számítás abból a feltételezésből indul ki, hogy az élethez az eddig gondoltnál lényegesen kevesebb élelmiszer is elegendő.

©

A módszertani váltás megértéséhez tudni kell, hogy a létminimum-számítás két fő lépésből áll. Az első az élelmiszer-szükséglet tételes meghatározása (normatív élelmiszerkosár kialakítása) és „beárazása” aktuális fogyasztói árakon, olcsó termékekkel kalkulálva. A második lépés pedig a többi szükséglet számbavétele. Ennek során abból indulnak ki, hogy akik a létminimum szintjén fogyasztanak élelmiszert, azok jellemzően másra is minimumszinten költenek, vagyis az ő egyéb kiadásaik jól jellemzik a szerényen élők költési szükségletét. Ezért a létminimum első része tehát az élelmiszerkosár árából adódik, és ehhez hozzáadják a normatív élelmiszerkosár szerint (±20 százalék) fogyasztók egyéb kiadásait; a kettő együtt adja ki a létminimum teljes összegét. A kiszámításnak ezt a kétlépcsős jellegét, módosítva ugyan, de a KSH új számítási ajánlata is megtartja.

A Ford és a Trabant

A különböző háztartástípusok szükségletét fogyasztási egységek segítségével határozzák meg. Egy egyedülálló felnőtt szükséglete egy egység, a háztartás többi tagjáé ennél kevesebb, mivel figyelembe veszik a többtagú háztartás méretgazdaságosságából adódó előnyöket és azt, hogy a gyerekek kevesebbet fogyasztanak, mint a felnőttek. Az alábbi táblázat bemutatja, hogy egy négytagú, kétgyermekes háztartás szükségleti skálája hogyan alakul az új számításokban a régi létminimum-számításnál alkalmazotthoz képest.

©

Az eddigi létminimum-számítás abból indult ki, hogy egy felnőtt, aktív korú férfinak naponta 2400 kilokalóriára van szüksége. Vele egy háztartásban élő feleségének e mennyiség 75 százalékára, az első gyermeknek 65 százalékára, a másodiknak 50 százalékára, a harmadik és további gyermekeknek pedig a 40 százalékára. A felnőtt férfi élelmiszerkosarának költsége havonta 23 954 forint volt 2014-ben. Így a feleségé 17 966, az első gyereké 15 570, a második gyereké pedig 11 977 forint lett havonta. E négytagú, kétgyermekes család élelmiszer-kiadásai tehát összesen havi 69 467 forintot tettek ki. A KSH által amerikainak titulált Trabant-módszer megváltozott szorzóit használva ez havi 50 303 forintra csökken.

Tovább csökkenti az új típusú minimumösszeget, hogy az elismert élelmiszer-szükséglet megnyirbálása az „egyéb szükségletekre” (lakhatásra, ruházkodásra, tanulásra és így tovább) fordított összeget is automatikusan leviszi. Hiszen aki kevesebbet költ élelemre, annak másra is kevesebb jut. A Trabant-módszer azonban ennél is tovább megy: a csökkentett élelmiszer-szükséglet mellé a többi méltánylandó szükséglet értékét kimondottan a legszegényebbek köréből veszi. Bár ők alig tudják egyéb igényeiket érvényesíteni (egész egyszerűen nincs rá pénzük), az ő költési lehetőségük alapján határozzák meg az élelmiszeren felüli szükségleteket. Azok jelentik tehát a kiindulási alapot, akiket az Eurostat a szociális kirekesztettség és szegénység kockázatával élők csoportjába sorol. Mivel ez a szükségleti lista most éppen a csökkentett élelmiszerkosár háromszorosa (amely a KSH szerint később az aktuális arányok szerint alakulna), s az amerikai szegénységi mutató is háromszoros szorzóval számol, a megoldást az amerikai módszer adaptációjának nevezi a KSH.

©

Csakhogy a Mollie Orshansky által a hatvanas években kidolgozott, valóban amerikai módszer a szegénység mérésére jóval árnyaltabb a KSH által honosítandónál. Közel ötven különböző háztartástípusra állapítottak meg a magyarországinál reálisabb élelmiszerkosarat, s azt szorozzák meg hárommal. Így a hazai módszer köszönő viszonyban sincs az amerikaival, sem az elismert szükségletek mértékét, sem a számítás átláthatóságát tekintve. A Trabant-módszer lényege, hogy a minimumsztenderdként elismert, „méltányolandó” szükséglet kimerül abban, amire a szegényeknek ténylegesen telik, és nem azt öleli fel, amire a mai kor életszínvonalán minimálisan szükségük lenne. Így egy kétgyermekes, négytagú család megélhetési minimumát – kerekítve – a korábbi 253 ezer helyett 159 ezer forintra hozza ki.

A másik ajánlott változat valamivel egyszerűbb és átláthatóbb számításon alapul. A policyorientáltnak nevezett, általam éhkoppmódszernek fordított megoldás az előbb bemutatott szükségleteknél alkalmazott szorzó módosítása mellett egyszerűen a korábbi 2400-ról 1700 kilokalóriára csökkenti az aktív korú felnőtt férfi elismert élelmiszer-szükségletét, és ezzel együtt mérsékli a vitamin- és ásványianyag-bevitelt is. Ezt használja kiindulópontnak a többi háztartástag szükségletének meghatározásánál, ami a gyermekek esetében ennek 30 százaléka. E szerint egy 14 év alatti gyerek élelmezése megoldható havi ötezer forintból. Ezt még az Igazgyöngy Alapítványt igazgató, a hvg.hu-n A nyomor széle című blogon a nélkülözést feltáró L. Ritók Nóra szegényei is lehetetlennek tartanák.

©

A policyorientált módszer az élelmiszeren felüli egyéb kiadásoknál a korábbi logikát követi. Mivel azonban az elismert élelmiszer-összköltség lejjebb megy, a többi kiadási szükséglet is automatikusan alacsonyabb lesz. Mint ahogy a létminimum-számításnál korábban is tették, azoknak a háztartásoknak az egyéb költségeivel bővítették ki az élelmiszerköltségeken felüli részt, akiknél a kiszámoltnak megfelelően (±20 százalékos sávot alkalmazva) alakultak az élelmiszer-kiadások. Így a korábbi 253 ezerről 180 ezer forintra csökken a kétgyermekes család szükségesnek mondott megélhetési költsége.

Túlélési minimumok

Az új számítási módszerekkel sikerült a korábbi létminimumértékeket egy négytagú családnál az eredetinek a 60–70 százalékára csökkenteni. Így a statisztika értelemszerűen sokkal kevesebbeket sorol a megélhetéshez minimálisan szükségesnek tartottnál kisebb összegből élők táborába, mint a korábbi metódus.

A „méltányolandó” megélhetési szintet tehát a túlélési minimum váltja fel. Kérdés, hogy mi szükség van erre. Azt, hogy a nagyon szegények mennyiből élnek, idáig is tudtuk. Annyiból, amennyijük van. Ha nincs más, kimennek a mezőre, fölszedik az otthagyott terményt, gyűjtögetnek vagy kukáznak, mert élni kell. Ha nem megy, akkor korán meghalnak, javítva a szegénységi statisztikát. Aki a Kiss Anikó és Pém Mihályné által a Facebookon szerveződő Szociális Csomagküldő Szolgálat híreit követi, vagy beleolvas L. Ritók Nóra A nyomor széle című blogjába, netalántán betéved egy szegények lakta településre vagy negyedbe, megérti, hogy unortodox módon is lehet egy darabig élni. De ehhez nincs szükség statisztikai módszerekre.

„Csak annak a statisztikának hiszek, amit magam hamisítottam” – vetik a statisztikusok szemére Churchill híres mondatát. Húsz évet töltöttem el a KSH-ban, egyetlen adatot sem kellett meghamisítanom. Hittem a számokban. Nem szeretném, ha olyan korszak következne be, amelyben a hivatalos statisztika fontos számai, ha nem is lesznek meghamisítva, de elhallgatva igen. Mert ne szólj szám...

©

A statisztikus felelőssége című, Ferge Zsuzsával közösen írt tanulmányunkban a Statisztikai Szemle ötvenes években megjelent számaiból is szemezgettünk. Fölidéztük Bács György 1952-ben megjelent, Harcoljunk a statisztikai adatok hitelességéért! című cikkét, amely arról írt: a mutatók rugalmassága lehetővé teszi, hogy azokat válasszuk ki közülük, amelyek az eredményeket, és nem a hibákat mutatják. Számos egyéb szerzőt is kiemeltünk az ötvenes évekből, akik hasonló véleményüknek adtak hangot. Ferge, nagyon találóan, ezt az időszakot a „néma statisztika” korának nevezte. A néma statisztika megbénítja a tisztánlátást, s nem tesz jót a statisztika hitelességének sem.

A Gallup 2015-ös közvélemény-kutatása szerint arra a kérdésre, hogy „Ön mennyire bízik a hivatalos statisztikában?” (inkább bízik, vagy inkább nem), a magyar lakosság 59 százaléka az „inkább nem” választ adta. Ez az EU-országokat érintő felvételben a spanyolországi 66 százalékos arány után a második legkedvezőtlenebb válasz.

Érdekesnek találta cikkünket? Értékelje!
Köszönjük!