Gergényi Péter nyakkendő- gyűjteménye. Selyem zsinór © Marton Szilvia

Magyarországon szokás a lemondatott vagy lemondott személyeket megsajnálni, és az együttérzés sokszor elfedi, hogy az egykori főember (figyelem: felelős vezető) valójában miért is kényszerült távozni. Mielőtt Gergényit áldozati báránynak tekintenénk, szögezzük le a „Vasprefektus” végzetes hibákat követett el szeptemberben és októberben a budapesti rendőrök irányítása során. Személyes felelősség terheli azért, mert szeptember 18-án nem sikerült megvédeni a tévészékházat, és azért is, mert október 23-án a rendőrök – a törvényes tömegoszlatás örve alatt – brutálisan, a testi épségüket indokolatlanul veszélyeztető módon léptek fel több személlyel szemben is. És persze megengedhetetlen módon járt el, pontosabban nem járt el a Kossuth téri előbb be nem jelentett, majd sátortáborrá alakuló tiltakozással szemben. Ha valakinek "ennyi jó" kevés lett volna, annak csak meg kellett hallgatni Gergényi nyilatkozatait ahhoz, hogy az azzal kapcsolatos maradék illúziója is elvesszen, a főkapitány tudja, mit csinál és mit beszél.

Gergényi ugyanis október 23. után nem egyszerűen „kommunikációs hibákat vétett”, hanem rendőrállami módon nyilvánult meg. A legemlékezetesebb nem is az, amikor kiterjesztően „humánusnak” nevezte a rendőri fellépést, hanem az, amikor a rendőri erőszak konkrét eseteire vonatkozó bírálatokat azzal ütötte el, hogy az ügyészséghez lehet fordulni, de ő nem fog belső vizsgálatot tartani, mert emberei bátrak és kemények voltak. A rendvédelmi szervek munkatársai joggal várják el parancsnokaiktól, hogy kiálljanak mellettük, csakhogy a törvény biztosította kereteket még a bajtársiasság nevében sem lehet átlépni, márpedig Gergényinek – a sajtóban nyilvánosságra hozott tények alapján is – igenis belső vizsgálatot kellett volna elrendelnie. És persze ő is ismeri a rendőrségi panasz jogintézményét, amely szerint amennyiben az állampolgár panasszal él a rendőri intézkedéssel szemben, azt a parancsnoknak haladéktalanul ki kell vizsgálni, nem teheti meg tehát, hogy behunyja a szemét.

Csak reménykedhetünk, hogy Gergényivel együtt egy jellegzetes rendőri magatartás is nyugdíjba vonul, amely gyengeségét, döntésképtelenségét, felkészületlenségét hangos, rendpárti handabandázással próbálja palástolni. Erre azonban kevés az esély.

Az utódnak nem lesz könnyű dolga, nem elsősorban a magas fővárosi bűnözési ráta miatt – amely ugyan semmit sem csökkent a zéró toleranciát hirdető Gergényi három éve alatt, de persze még mindig alacsonyabb, mint a hasonló méretű nyugati metropoliszokban –, hanem a rendőri munkát alaposan megnehezítő politikai környezet miatt. A rendőri vezetőnek ugyanis ma már nem fél füllel kell figyelni a politikára, hanem minden idegszálával. Meglehet, az utód majd óvatosabban fog fogalmazni, és nem hazudik például a rendőri viperahasználatról, de eredményeit, legyenek azok bármilyen jók is, a politika optikáján keresztül fogják majd megítélni. Márpedig a két egymásra fenekedő politikai közönség még abban az egyszerű tételben sem tud megegyezni, hogy a rendőrség alapvető feladata az ország rendjének biztosítása. Ennek köszönhető, hogy pártjaink és segédcsapataik képtelenek magukévá tenni az alábbi egyszerű állítást: október 23-án a rendőrüknek nem csak hogy joguk volt a be nem jelentett tiltakozó tömeget feloszlatni, de kötelességük is, ezzel együtt a rendőrök számos hibát vétettek, és többük alaposan gyanúsítható azzal, hogy bántalmazás hivatalos eljárásban bűncselekményét követte el.

Ha majd az ilyesféle összetettségű állításokat rutinszerűen és pártállástól függetlenül elfogadja a politikai osztály, akkor lesz érdekes, ki a fővárosi főkapitány, addig azonban nem túl lényeges, ki követi Gergényit.

Zádori Zsolt