Kuncze után, de nem szabadon

Kuncze és Gyurcsány. KO vagy oké? © Dudás Szabolcs

Kuncze Gábor az októberben csúfosan elbukott önkormányzati választásokat követően bejelentette, többször már nem jelölteti magát az SZDSZ elnökének. A vesztes helyhatósági választás és az elnök fél évre prolongált búcsúja alapvetően meghatározzák a párt mostani belső életét és politikai mozgásterét, de akár végzetes szerepük lehet az SZDSZ jövőjét illetően is. Amennyiben ugyanis nem sikerül Kunczét akár kollektív vezetéssel, akár egyetlen személlyel pótolni, és a „vidéki szervezeteket újjáépíteni”, hiába áll helyt a párt egy esetleg sikeres stabilizációs program megvalósításában, hiába vezényelnek le emberei eredményesen reformokat (amelyek persze már önmagukban is erősen többesélyesek), a 2010-es választáson, különösen pedig egy előrehozott voksoláson az SZDSZ könnyedén kipottyanhat a parlamentből.

Kuncze kritikusai elsősorban a koncepciótlanságot és a sodródást vetik a szemére a különféle funkciókban már 13 éve a párt legszűkebb vezetéséhez tartozó politikusnak. Csakhogy az eddig a pártelnöki székbe kerülők se tettek mást, akik meg tettek volna, nem volt hozzá támogatójuk. (Az egyetlen kivétel Demszky Gábor rövid életű „pártelnöki kísérlete” 2000–2001-ből, eszerint a párt egyenlő távolságot tartott volna a két fő politikai erőtől. De Demszky és kezdeményezése is megbukott.) Kuncze javára lehet írni, hogy a gyakorlatilag 1994 óta válságból válságba botladozó pártot háromszor is kormányra segítette. És az is figyelemreméltó bölcsességet jelez, hogy neki magának volt ereje bejelenteni a zárórát. Persze aki látta őt a tavaszi választások előtti utolsó napokban vagy az őszi utáni órákban meggyötörten, nem csodálkozik a döntésén.

A szerencsésen abszolvált tavaszi parlamenti választások után elbukott őszi helyhatósági választások nem csupán jelentős vérveszteséget jelentenek a liberálisoknak, mint az MSZP-nek, hanem egyenesen a végtagjait csonkolták le az SZDSZ-nek. Valóban működő helyi szervezetei – akárcsak a többi pártnak – gyakorlatilag már korábban is alig maradtak, vidéken az SZDSZ-t így a párt polgármesterei és képviselői jelenítették meg, s egyben ők voltak a liberálisok országgyűlési jelöltjei is, akik népszerűségüknek vagy helyi beágyazottságuknak köszönhetően rendre jelentősen több szavazatot kaptak, mint a szabaddemokrata megyei listák. Az őszi katasztrófa véglegesen lezárta azt a folyamatot, ami 1998-ban indult el, miszerint az SZDSZ-nek felmorzsolódott a vidéki bázisa. Igazat kell tehát adni Szekeres Imrének, aki szerint az SZDSZ megszűnt országos pártnak lenni. Jellemző, hogy a párttól létszám- és szervezetadatokat kértünk, s a legfrissebb számok 2000-ből valók.

Az SZDSZ taglétszáma és helyi szervezetei

Forrás: SZDSZ

Nem javít a párt pozícióján a magyar politikai élet jelenlegi kétosztatúsága sem. Az egymásnak feszülő monolit tömbök közti árokban nem sok fű terem más szerveződéseknek. Ráadásul a jobbról induló MDF éppen ezt a politikai közepet célozta meg. Sokan gondolják, hogy az SZDSZ 1994-től lépésről lépésre manőverezte be magát az MSZP mellé. Úgy, hogy ma már annak egyik tartalékos frontharcosának számít, aki hol utász (lásd Medgyessy-buktatás), hol felderítő (lásd oktatási és egészségügyi reformok), hol pedig áldozatnak odavetett ágyútöltelék (például a Horn-kormány idején). Az „ősbűn” (ha volt ilyen egyáltalán) ma már persze leginkább csak történelmi adalék. De a beszorítottság mostanra befejezett tény. A helyzetet Gulyás József SZDSZ-es képviselő (Fodor támogatója) a Beszélőnek így jellemezte: „Az alapvető stratégiai döntéseket meghatározó SZDSZ-vezetés 1996 óta mindig is szűknek látta a mozgásterét. A koalíciós partner többnyire erőből tárgyalt velünk, és szinte minden költségvetési vitában lenyomtak a torkunkon milliárdos ügyeket, mert tudták, hogy a vitás részkérdések miatt úgysem mondunk nemet a költségvetési végszavazásnál. »Egy darabig üvöltözhetünk egymással, fenyegetőzhetünk, hogy mi kimegyünk a koalícióból, de mi a következő lépés?« – tettük fel gyakran a kérdést magunknak, hogy aztán jó válasz hiányában beadjuk a derekunk.”

És a párt vezetői még akkor is visszarettentek, amikor kiderült, hogy igenis „sorsfordító nagy dolgokra” képesek, hiszen tevékeny szerepet játszottak Medgyessy Péter kormányfő megbuktatásában és Szily Katalin köztársasági elnökké választásának megakadályozásában. A pártellenzék szerint ennél több is kisajtolható lenne a koalíciós partnerből, és liberális értékek meghatározóbb szerepet kaphatnának a kormányzásban. Ma már persze az is igaz, hogy a jelenlegi jobboldal kulturálisan is annyira messze áll a mai SZDSZ-től, hogy szemernyi esélye sincs egy az orbáni ellenzék felé tájékozódó, a szocialistáktól elkanyarodó liberális pártvonalvezetésnek.

Fodor Gábor. Vissza előre

Az SZDSZ térvesztése kisebb sikerektől eltekintve lényegében folyamatosan folyik, társadalmi bázisa szinte már csak egyedül a fővárosi és nagyvárosi középkorosztályokra, független egzisztenciákra, diplomásokra korlátozódik. Egykori szavazóinak javát (elsősorban Nyugat-Magyarországban) felszívta a Fidesz. Különösen fájó a pártnak, hogy a fiatal korosztályoknál nem sikerül áttörni. Az SZDSZ nem képes mit kezdeni azzal a szokatlan magyar jelenséggel, hogy a nonkonformizmust és a lázadást a fiatalok a jobboldalon keresik és találják meg. A mai magyar liberálisok valahogy úgy vannak vele, mint az osztrák elődeik a XIX. század utolsó harmadában, akik tehetetlenül szemlélték, ahogyan a rovásukra a szociáldemokraták és a keresztényszocialisták egyre népszerűbbek lettek. „Az volt (…) a legnagyobb tévedés, hogy [a liberálisok] bizonyos eszmei értékeket fix és vitathatatlan dolgokként fogadtak el. (…) Úgy hitték, tudják, mi az igaz, a jó és a szép” – írta naplójába Arthur Schnitzler. Ez az illúzió az SZDSZ-től sem áll távol.

Az SZDSZ a parlamenti választásokon

Forrás: OVI, HVG

Egyelőre nem tudni biztosan, kik állnak majd sorompóba az elnökségért március 31-én. Fodor Gábor – immár harmadszor – biztosan, de Kóka János is minden bizonnyal. Az egyik oldalon a mantraként ismételgetett liberális értékek meg a hozzájuk történő visszakanyarodás, a másokon meg a korszerűség, a dinamizmus yuppie-pártot valószínűsítő lózungja – láttatja a sajtó a vetélkedést. Valójában alig látható különbség a két jelölt irányvonalában. A hangsúlyokat mindenestre máshova teszik: Fodor baloldali liberális álláspontot képvisel, amelyben a demokratikus, jogállami értékek, a szabadságjogok viszik a prímet, Kókánál meg a liberális gazdaságpolitika, de egyik sem feledkezik meg felemlíteni a másiknak oly kedves komponenseket. A sajtó úgy tudja, győzelme esetén egyik fél sem tör a másik kiszorítására, és méltó posztot szán neki. Ha az elnökségről Fodor lecsúszna, miniszter lehet, Kóka pedig, ha veszít, ha nyer, megtarthatja kormányposztját. Ezzel együtt az SZDSZ-en belül több elnökválasztás is volt, amely nem nélkülözte a személyeskedést és az alakoskodást (ez jellemezte a Pető Iván és Tölgyessy Péter közti vetélkedőt). Most sem lehet kizárni, hogy az egy éve párttag és Gyurcsány-kreatúrának tartott Kókát majd neofitának, az elvszerűségét pedig úton-útfélen hangoztató Fodort pedig doktrinernek bélyegzik majd az ellenpártiak.

Az esélyekről még korai lenne találgatni. A két viaskodó sanszain alaposan változtatna egy harmadik jelölt ma váratlannak látszó felbukkanása. Tavaly év végén ugyan többen Szent-Iványi István ringbe szállását valószínűsítették, különösen az után, hogy tőle szokatlan élességgel bírálta a Gergényi rendőrtábornok mellett kiálló SZDSZ-vezérkart, de egyelőre úgy tűnik, ő csak ügyvivőnek jelölteti magát.

Kóka Persányi Miklóssal. Terpeszállás © Túry Gergely

Országos küldöttgyűlésre még a párt jelenlegi erős embereinek – akik (Kuncze, Magyar, Horn Gábor, Pető, Kovács Kálmán) a hírek szerint gyakorlatilag kivétel nélkül Kókát támogatják – gondos „előválogatása” ellenére is többségében olyan küldöttek érkeznek majd, akik az októberi önkormányzati választáson elveszítették pozíciójukat, s akiknek ettől csökkent helyi reputációjuk, és sokuknak egzisztenciális gondjaik támadtak. Őket nyilvánvalóan nem azért szavazták le, mert ők maguk rosszul teljesítettek, hanem mert a népszerűtlen Gyurcsány-kormány egyik pártjának, ráadásul a kisebbiknek a helyi képviselői voltak. Nem túl vad elképzelés hát, ha lehetségesnek tartjuk, hogy ők

protest

szavazóként viselkednek majd, és meg akarják büntetni a jelenlegi SZDSZ-es vezérkart, így nem támogatják annak jelöltjét, Kókát, hanem – jobb híján – inkább a háttérbe szorítottak, disszidensek és pártrenegátok (Bőhm András, Béki Gabriella, Gulyás, Kiss Zoltán, Eörsi Mátyás) ajánlatát fogadják el Fodor személyében. Mert, gondoljanak bármit is az elemzők, a küldöttek nem aszerint fognak dönteni, hogy melyik jelölt áll közelebb az MSZP-hez, hanem hogy melyiküket érzik magukhoz, az SZDSZ-esekhez közelebb. Bár az is igaz, hogy sokan viszolyognak attól, hogy Gyurcsányt a „harmadik pártjához segítsék”. Úgy spekulálnak ugyanis, hogy Gyurcsányból szocialista pártelnök lesz, az MDF már most a zsebében van (Leisztinger-emberek a frakcióban, Schmuck Andor, anyagi és politikai támogatás), Kóka esetleges elnökségével meg meglesz az SZDSZ is neki.

Bauer Tamás, a párt szívós belső kritikusa (persze ő sem volt mindig az) szerint gyökeresen felül kell vizsgálni az SZDSZ politikáját. Erre éppen az önkormányzati választás katasztrófája ad lehetősége – véli a

Népszabadságban közölt publicisztikájában.

Ő maga szeretett pártját legszívesebben a koalíció reformpolitikája motorjának szerepében látná, és a kormányzati célok (a szociális és gazdasági megújulás) minél következetesebb képviseletét kéri számon az övéin. Szerinte ez megújítaná az SZDSZ-t.

Csakhogy igencsak kérdéses, hogy önmagában a társadalom- és gazdaságpolitikai „következetesség” bármit is hozna a párt konyhájára. Éppen a Horn-kormány időszaka mutatta meg, hogy a liberális párt hiába volt – akkoriban még – a stabilizációs program és feszesebb költségvetés (más néven Bokros-csomag) megbízható támogatója, a Horn Gyula vezette koalíciós partner és a közvélemény ezt egyáltalán nem honorálta. Az SZDSZ-t pedig a tavalyi parlamenti választási kampány is óvatossá teheti a koalíciós hűséget és a reformodaadást illetően. Akkor ugyanis a személyzeti politikájában kíméletlen Gyurcsány Ferenc – mert érdeke úgy kívánta – éppen az Orbán Viktorral folytatott televíziós vitán „küldte el a selyemzsinórt” az egyetlen reformokat végrehajtó miniszterének, Magyar Bálintnak. Ez végül nem vált végzetévé a pártnak, de ez csak azon múlt, hogy az SZDSZ potenciális közönségét az oktatás kérdése kevéssé foglalkoztatta.

A gazdaságpolitikában, meglehet, egy efféle kispártnak túl nagy szerepe nem lehet, legalábbis akkora nem, hogy azt a választók észrevegyék és honorálják. A babérokat, ha lesznek, majd a szocialisták aratják le, s ha sikertelen lesz a kormány erőfeszítése, az avantgardista SZDSZ-szel és bukott minisztereivel lehet majd elvitetni a balhét. Marad hát a liberálisoknak a kulturális politika: a kisebbségek védelme, az integráció, a könnyű drogok rehabilitációja vagy az egyházfinanszírozás átalakítása. Ezeknek biztosan megvan a közönsége a mai Magyarországon, ha nem is túl nagy. Pártot is lehet hozzá szervezni.

Zádori Zsolt