szerző:

Elégedett lehet-e bármely politikai tábor a 2014-es parlamenti választás másnapján? Elvileg a Fidesz igen, sőt, nagyon is elégedett lehet: nemcsak újból győztek, de még azzal is fekhettek le aludni hétfő hajnalban, hogy éppen kétharmadon állnak. Ám nekik is látniuk kell, hogy az Orbán Viktor által emlegetett egységes nemzet, a népesség mindössze negyedének támogatásával jött össze. Az elégedettség a baloldalon nyilvánvalóan szóba sem jöhet, az ő kudarcuk a négy évvel ezelőttinél is nagyobb, de akkor legalább ott volt nyolc év rémes produktuma, most szereplésük döntően saját kínos tehetetlenségükön múlt. Maradna tehát a Jobbik és az LMP: előbbi megerősödött, utóbbi bejutott a parlamentbe, eredményükben mégis meghatározó volt a szavazók kiábrándultsága minden másból.

1. Az ország nem szavazott bizalmat a politikának.

A részvétel a vasárnapi országgyűlési választáson nem érte el a 62 százalékot, és már a harmadik egymást követő választáson csökken. Úgy, hogy ki tudja, mennyi volt ebben a végül muszájból fölkerekedő, ilyen-olyan módszerekkel a szavazófülkékbe csábított állampolgár. A Nemzeti Együttműködés Rendszere, amely a hatalmon lévők szerint felváltotta az átmenet zavaros két évtizedét, és immár állami létünk formája, a teljes népesség egynegyedének támogatását élvezi.

Igaz ugyan, hogy sokan érezhették azt: ennek a választásnak nincsen tétje, ezért otthon maradtak, ám ezt a jelenséget legalábbis kiegyenlíti a jól tetten érhető mozgósítás, amelyről az ország krízisterületein született eredmények is tanúskodnak. A politikai táborok vezetői nevezhetők elfogadottnak, vagy egyenesen megkérdőjelezhetetlen tekintélynek saját köreikben, de a teljes társadalmat tekintve egyikük sem számít népszerű szereplőnek, még annyira sem, hogy szava saját híveinek körén túlhallatsszon.

©

2. Az ország nem szavazott bizalmat a Fidesz–KDNP-nek.

A jobbközépre sorolt erők – ideértve az egykori kisgazdákat is – 1994 óta nem szerepeltek ilyen rosszul. 1998-ban is kettőmillió kétszázezer ember támogatta ezt a politikai tábort, most pedig a Fidesz zászlaja alatt egyesült jobboldali erőket alig kétmillióan. A Fidesz százalékos eredménye szinte megegyezik a Gyurcsány Ferenc vezette szocialisták 2006-os támogatottságával. Akkor viszont mindez nem volt elég a parlamenti mandátumok felére, most kétharmados többséget eredményezhet, noha a Fidesz 600 ezer szavazót vesztett négy évvel ezelőtti bázisából.

Intő jelként kéne szolgálnia, hogy erős embereik, egyes települések már-már teljhatalmú urai szerény relatív többséggel tudtak diadalmaskodni. Nemcsak Papcsák Ferenc veresége, de Kósa Lajos vagy Rogán Antal érzékeny szavazatvesztesége is komoly figyelmeztetés. A Fidesz ugyan nyert volna a régi választási rendszerben is, elsősorban azért, mert ellenzékének szavazatai összeadhatatlanok: a párt ennyiben változatlanul kedvezményezettje a „centrális erőtérnek”, de elsöprő sikerét elsősorban saját szisztémájának, másodsorban pedig a felhalmazott erőforrásainak, elsöprő muníciófölényének köszönheti.

©

3. Az ország nem szavazott bizalmat a régi baloldali ellenzéknek

A hol Összefogásnak, hol Kormányváltásnak nevezett, gyakorlatilag az egykori MSZP–SZDSZ-koalíciók romjain fölépült szövetség a legutóbbi választás egymillió szocialista szavazóját alig kétszázezerrel tudta bővíteni. Sem a korábbi, a nem szavazókhoz vándorolt körülbelül félmillió ember, sem a volt MDF támogatóinak, sem az LMP szakadásakor inaktívakká váltak többségét nem tudták megszólítani. A baloldal figurái mindvégig azt hitték, hogy számukra elég lesz a társadalomban meglévő Fidesz-ellenesség. Ám az elutasításnak sem voltak hiteles képviselői: sokan látták úgy, hogy ez csupán alkalom bukott politikusok visszatérésére. A baloldal néhány egyéni győzelmét szoros versenyben olyan helyeken aratta, amelyek korábban megdönthetetlen fellegváraikat képezték, így Zugló, Csepel, a XIII. kerület.

A megfelelő formáció kialakítása körüli, néhol már komikus vita rengeteg energiát vitt el, és a kormányzóképességbe vetett hitet is megdöntötte. Ráadásul a frakcióalakítás körüli bizonytalanságok miatt mindez korántsem tűnik lezártnak: ma úgy néz ki, hogy szövetségük meghatározó komponenseinek nem lesz önálló képviselőcsoportja, lévén mind az Együtt-PM, mind a Demokratikus Koalíció csak 4 képviselővel rendelkezik. Kérdéses viszont, hogy Kónya Péter marad-e Bajnaiék esetleges frakciójában, köztudott róla ugyanis, hogy inkább a DK-val szimpatizál. És kérdés az is, hogy Fodor Gábor hova csatlakozik.

©

4. Erősödött a protest a jobbszélen

A vasárnap egyetlen igazi, abszolút értelemben vett győztese a négy évvel korábban elért eredményéhez képest a nagyobbik protestpárt, a Jobbik. Nagyjából 100 ezerrel több szavazatot kapott, mint 2010-ben az első fordulóban, ami relatíve nagyjából négy százalékkal jobb eredmény, mint akkor. Más kérdés, hogy ennek ellenére egy jóval kisebb frakciót (23 fő) vezethet majd Vona Gábor, de ez már az új választási törvény eredménye. Vona viszont miniszterelnök-jelöltként is, az ellenzék vezető politikusai közül szinte egyedüliként elindult, és szoros eredményt ért el a Fidesz helyi jelöltjével szemben.

A Jobbik ráadásul úgy tudta növelni szavazói számát, hogy Orbánnak nem sikerült leszalámiznia a pártot – pedig mennyi intézkedés, politikai manőver és kommunikációs trükk szólt erről az elmúlt években. Míg 2010-ben a Jobbik védőbástyái alapvetően Kelet-Magyarországon voltak (már ekkor rendre megverte a szocialista jelöltet, bejőve második helyre a Fidesz mögé), 2014-ben Nyugat-Magyarországon is elvitt az új választókerületekben 13 második helyet a baloldaliak elől. Azt lehet mondani, hogy vidéken a Jobbik feljött a második helyre. Budapesten néhány körzetben ugyan jól szerepeltek (például a XVII. vagy XXI. kerületben), viszont a legtöbb választókerületben nagyjából a felét vagy annál is kevesebbet szerezték az országos szavazati arányuknak. A Jobbik a vártnál egy kicsit jobb szereplése annak is köszönhető, hogy kiderült: a baloldali összefogás nem elég meggyőző alternatíva a kormánnyal elégedetlenek számára. 

©

5. A baloldali alternatíva protestje is parlamentet ért

Az egy évvel ezelőtti, de a jelenlegi szervezeti állapotához képest is kisebbfajta csoda, hogy az LMP a párt szakadása és a kiválások ellenére is bejutott a parlamentbe (5,25 százalék) Az LMP számára a kihívás az ötszázalékos küszöb elérése volt, és a párt – mint Schiffer András fogalmazott - átment a tű fokán, amihez 237 888 szavazat kellett. Az LMP-nek 11 ezer szavazattal lett ennél több. Mindazonáltal az LMP nem dőlhet hátra, ugyancsak a baloldal sikertelensége az oka, hogy sok politikai aktív szavazó a legkisebb demokratikus rosszként rájuk adta le voksát. Az viszont figyelmeztető jel, hogy vidéken igencsak billegtek, és jobbára alatta maradtak az öt százaléknak, és a fővárosi eredmények sem javították fel úgy az összképet, mint 2010-ben, amikor 12 százalékos támogatottsággal rendelkeztek. 

©

Bár a baloldalon látszólag nagy a politikai vákuum, az korántsem látszik, hogy négy év múlva az LMP lesz az a párt, amely ezt a teret ezen az oldalon uralni tudja (sőt, Schiffer András egyenesen azt hangoztatta, hogy 2018-ban az LMP lesz „A kormánypárt”). A protesztek relatív sikerét és az elmúlt 25 évből való kiábrándultságot viszont mi sem fejezi ki jobban, minthogy az alapvetően a rendszerváltás szülöttjeinek számító jobboldali kormányzó és baloldali ellenzéki tömbhöz képest a Jobbik és az LMP, a két ”newcomer” együttesen elvitte a szavazatok több mint 25 százalékát.

A választásokról szóló percről percre tudósításunkat itt olvashatja!

Érdekesnek találta cikkünket? Értékelje!
Köszönjük!