szerző:
Gomperz Tamás
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Mit számít, ki nyer a Tienanmen téren? Úgyis velem seftelnek.

Egy kommunista emlékmű megkoszorúzása nem nagy dolog. Csak végig kell sétálni a sorfal előtt kimérten, közben nem szabad gondolni semmire, legfeljebb az elkerített horgásztóra, a következő meccsre a stadionban, a papa bányáinak megrendeléseire és a gyerekek kastélyaira, néhány lépés az egész, koszorú, biccentés, pár másodperc merengés a semmibe, aztán jöhet a tárgyalás az újabb soha meg nem térülő és teljesen értelmetlen beruházásról, amit néhány generáción fizetnek majd ugyanazok az idióták, akik a paksi erőművet is fizetni fogják, persze azt nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy szemben az utóbbival, a Budapest-Belgrád vasútvonal, ez a megagiga négyes metró, legalább nem fogja sugárszennyezéssel lakatlanná tenni a Kárpát-medencét.

Akkor pedig miért ne? A kínaiak akarják. Én is akarom. Nekem mindegy, mi épül. Lesz belőle tó, a papának megrendelés, a gyerekeknek saját lábon álló kastély. Arról nem is beszélve, hogy a Csányi még mindig négy hellyel előrébb tart a rangsorban, és olyan nincs, hogy ebben az országban ne a miniszterelnök legyen az első. Kire szavaztak az emberek: Csányira vagy rám? Erről van szó.

Ehhez képest mit számít egy kommunista hősi emlékmű megkoszorúzása? Lehetne amerikai katonai emlékmű is, tök egál. Ugyanolyan mindegyik, csupán a feliratok mások. Kő, szobor, virágok, ennyi, a többi csak ideológia. Abból pedig pont úgy leszarom a kínait, mint az amerikait. Nem kell gondolni semmire, ez e lényeg. Vegyük számba az elintézendőket: holnap felhívom a Videoton edzőjét, hogy a hétvégén próbálja ki azt az ügyes gyereket balbekként, aztán a Lőrincet, hogy hozzanak létre egy céget erre a vonatos bizniszre. Na, ezen a 700 milliárdos változaton gúnyolódjanak azzal, hogy kisvasút! Höhö. Hé, nem szabad röhögni. Most jön a főhajtás. Még két perc.

Azt kell mondanom, hogy egy zseni vagyok. A köcsög uniót szívatom Putyinnal, őt pedig a kínaiakkal. Közben mindenki nekem delláz, mint Clint Eastwoodnak az Egy maréknyi dollárértban. Hát ez jó pár marék lesz, Csányikám. Nem vigyorog! Mindjárt a kocsinál vagyunk.

Szóval ez a Tienanmen tér. Tényleg rohadt szmogos. Tudom, 1989. A tankokat megállító szatyros járókelő. Mindjárt besírok. Én meg az előbb koszorúztam meg a diáklázadást leverő kommunisták hősi emlékművét. Majd leírják, hogy ez egy szimbólum, és megint átléptem egy határt. Előre unom. Valójában a diákokat is leszarom. Ha ők győztek volna, akkor most a tankmegállító manus szobrát koszorúzom meg a szatyorral, és az egykori diákokkal kötnék üzletet. Mi a különbség? Talán ők másképp seftelnének, mint a mai kommunisták? Egy szart. Én is ’89-ben kezdtem, oszt velem seftelnek.

Ha belegondolok, ez tényleg szimbolikus. A Tienanmen tér Pekingben és a Hősök tere Pesten: két történet kezdete ugyanabban az évben. Nálunk a rendszerváltók nyertek, itt a kommunisták. Mit jelent az, hogy fejet hajtok az itteni rendszerváltás elfojtói előtt én, aki az otthoni rendszerváltás nyertese vagyok? Hát azt, hogy ha nálunk is megakadályozzák a kommunisták a rendszerváltást, akkor is én lennék ma a miniszterelnök. Ezt hívják történelmi szükségszerűségnek.

Na, de elég a filozofálgatásból, hagyunk valamit az idei Tusványosra is. Apropó, nem elfelejteni: Schmidt Marit fel kell hívni, hogy írjon egy nagyívűt arról, hogy a Tienanmen téri diákokat a Soros pénzelte és az idő az akkori hatalmat igazolta. Jól van, megjött a kocsi, megyek megvédeni a magyar nemzeti érdeket.

Azt azért remélem, hogy a keleti kollégák nem hozzák újra divatba az elvtársi smárolást. Bár azt is ki fogom bírni. Száj, száj, nyelv, nyelv, Vlagyimir, Anikó, ez is mindegy. Majd behunyom a szemem, mint a Brezsnyev a régi plakátunkon. A lényeg: közben nem szabad gondolni semmire. Tó, papa bányája, gyerekek kastélya. Csányi.

Zseni vagyok.