Orbán Viktor szakított a liberális demokráciával.

A „liberális” ebben a szóösszetételben nem a kifinomult hazai közélet örök mumusát jelenti, azt a transzvesztita rémet, aki nemcsak bátorítja az iskolai drogozást és a tanárverést, de a magyar nemzeti ereklyéket is megbecsteleníti, miközben az izraeli himnuszt dúdolja. A feje pedig Pető Ivánéra emlékeztet.

Orbán Viktor sem így értette. (Bár nyilván megkönnyíti a dolgát, hogy a művelt publikum igen).

A liberális jelzővel nem néhány filozófusra és íróra utalt, akikben a fideszes értelmiség konkurenciát lát. (Doktor úr, azt hiszem kisebbrendűségi érzésem van. Uram, sajnos, ön tényleg kisebbrendű.) Orbán Viktor egyáltalán nem az SZDSZ-ről és annak politikájáról beszélt. Arra csak a helyzetértékelésével egyetértő (!) Schiffer András asszociált. A miniszterelnök nem ilyen fafejű. Ő rendszerekben gondolkodik.

Helyénvaló ezért tisztázni, hogy mi nem többé Magyarország, aztán ki-ki döntsön, merre tovább. Rendszerszinten a liberalizmus az egyéni szabadságjogok érvényesülését jelenti. Tulajdonképpen ez a lényeg, a többi (magántulajdon, kapitalizmus, joguralom, hatalmi ágak szétválasztása, parlament) már ebből következik. Az összefüggés kölcsönös: ha nincsenek elválasztva a hatalmi ágak, ha az állam nem tiszteli a magántulajdont, ha nem a jog uralkodik, akkor az egyéni szabadság elveszik (vagy meg sem születik).

A demokráciában választhatsz, de a többséggel szemben nem véd semmi. Azt gondolod, hogy te is odatartozol, aztán hopp, már viszik a trafikodat, a földedet, az állásodat, a tankönyvkiadódat. (Ezt hívja Tocqueville a többség zsarnokságának. Magyarországon annyi az érdekesség, hogy a parlamenti szupertöbbség mögött csak a társadalom negyede áll. A kisebbség zsarnoksága.)

Amennyiben ott szerepel a liberális kitétel a demokrácia előtt, akkor van magánéleted; gyakorolhatod szabadon a vallásod, bármelyiket, nemcsak a többségét; a tulajdonodat a törvények óvják a kormánnyal szemben; lehet nemi életed a házasság előtt/közben/után/mellett/helyett, akkor is, ha a többség pont azt a formát nem helyesli, ezt csinálhatod ellentétes neművel vagy sajáttal, a te dolgod; ha megvalósul a homofóbok vágya rémálma és a heterók kisebbségbe kerülnek, akkor is, mert az alapvető jogaid nem a pillanatnyi többség hangulatától függenek; ezek a jogok ugyanis sérthetetlenek, már amennyiben a demokrácia liberális, különben nem; ha igen, akkor nyugodtan utálhatod a kormányt, de lehetsz akár békemenetes is, mert a liberális demokráciában még azt a deviáns perverziót sem kell titkolni, ha valaki a hatalom mellett akar tüntetni.

Nem liberális országokban előbb-utóbb csak azt lehet. Ezeken a helyeken szokott jönni a Kehi vagy az ÁVO vagy a Gestapo, mikor melyik, ezt befolyásolja a korszak, a divat, a vezető szeszélye, de valaki mindig jön. Téged meg eltipornak. Trafikbizottság, Pedagóguskar, Művészeti Akadémia, Földalap, mindegy hol húzod meg magad, ha nincsenek olyan jogaid, amelyeket a kormány sem korlátozhat. A liberális demokráciában vannak, a nem liberális demokráciákban és egyéb izékben nincsenek.

Kábé ennyi a különbség.

Munkaalapú szolgálat

A fogalmi keret rövid áttekintése után, nézzük meg részletesen, milyen érvekkel mondanak le nagyvonalúan a szabadságunkról ismételten (hányszor támadt tenfiad szép hazám, kebledre, satöbbi).

„A politika nem spekulatív műfaj, hanem inkább tapasztalati” – kezdte a miniszterelnök, aztán hosszú spekulációba kezdett a liberális demokráciák hanyatlásáról és a nem liberális (nem) demokráciák sikerességéről, mely feltevését semmilyen tapasztalati bizonyíték nem támasztja alá.

„Ma a világ azokat a rendszereket próbálja megérteni, amelyek nem nyugatiak, nem liberálisok, talán nem is demokráciák, és mégis sikeresek, az elemzések sztárjai pedig Szingapúr, Kína, India, Oroszország, Törökország.”

Így van, bár ezek az elemzések valójában azokat a társadalmi feszültségeket próbálják megérteni, amelyek hatására sok millióan menekülnek a felsorolt országok többségéből a hervadó Nyugatra. Fordított irányú népvándorlásról, annak hiánya miatt, nem készülnek elemzések.

„Bátran ki kellett mondanunk egy olyan mondatot, ami a liberális világrendben szentségtörésnek hangzott: a demokrácia nem szükségképpen liberális.”

Köztünk szólva, ennek a köztudomású ténynek a kimondásához nagy bátorság nem kell, a sikerországok különféle pasái naponta szajkózzák (ld még: helyi hagyományok, eltérő fejlődés, nehéz gyerekkor). A leszakadó nyugaton a szélsőjobboldali pártok hívei szintén bevállalják a nem szükségképpen liberális demokráciát, de az utóbbihoz sem ragaszkodnak szükségképpen. Azért, bravó.

„Az államszerveződéseknek eddig ismertük három formáját: a nemzetállamot, a liberális államot és a jóléti államot. A kérdés az, hogy most mi következik. A magyar válasz az, hogy egy munkaalapú állam korszaka következhet el, amely nem liberális természetű.”

Ez a kulcsgondolat. Azt nyilván mindenki érzi, hogy csillagászati mértékű baromság. A felsoroltak nem vagylagos viszonyban vannak egymással (van jóléti nemzetállam, meg liberális nemzetállam, sőt az még jóléti is lehet), de a munkaalap hozzájuk képest teljesen más kategória, aminek amúgy sincs semmi értelme. Olyan ez, mintha azt mondaná, hogy a párkapcsolatoknak három típusa van: a szerelmi, a családi és a gyereknevelős, de most majd jön a mosogatós korszak. Hogy kerül a sörbe görény?

Munkaalapú gazdaság (vs spekulatív) már volt pár éve, természetesen annak sem volt értelme a szocialista nosztalgián túl, most fokozásképpen itt a jól csengő elnevezésű munkaalapú állam, ami nem liberális. A magyar foglalkoztatottsági szintet és az itteni munkaerő termelékenységét sokszorosan felülmúló liberális Amerika nem a munkára épül. Ok. A sok kicsi ferdeszemű magyar a futószalagnál rész után következik egy enigmatikus fejtegetés, melynek értelmezése még a jobboldali sajtónak sem sikerült eddig maradéktalanul:

„A liberális társadalomszervezés kiindulópontja két ember közti viszony tekintetében arra a gondolatra épül, hogy mindent szabad megcselekednünk, ami a másik szabadságát nem sérti. Erre a gondolatra épült fel a 2010 előtti magyar világ. Húsz év kellett ahhoz Magyarországon, hogy megfogalmazzuk: nem világos, ki fogja megmondani, mikortól sérti valaki a másik szabadságát?”

Khm: esetleg a bíróság?

„Azt éreztük, hogy aki gyengébb, azt letapossák. Mindig az erősebbnek van igaza.”

Khmmm: trafikosok, Klubrádió, ellenzék, egyetemek, pedagógusok, RTL, civil szervezetek?

„Erre javasoljuk mi azt, hogy ne az legyen a társadalom szervező elve, hogy mindent szabad, ami más szabadságát nem sérti, hanem legyen az: amit nem akarsz, hogy veled cselekedjenek, azt te se tedd másokkal.”

??? És ez miben más? Konfuciusból (Ne tedd másokkal, amit nem akarsz, hogy veled megtegyenek) és Jézusból (Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük) az Orbán által elvetett liberalizmus is következik. Nem akarom, hogy a szabadságomat korlátozzák, ezért nem korlátozom a másét.

Az a különbség, hogy a liberális megfogalmazás alapján lehet államot működtetni, a két vallásalapítóé szerint kevésbé, igaz nekik, a harmadikkal szemben, nem volt ilyen szándékuk. Ők még elválasztották egymástól az államot és a vallást.

A mohóbb hívők kedvéért még elhangzik néhányszor a fő üzenet („a Magyarországon épített új állam nem liberális állam” vagy „a liberális társadalomszervezési elvekkel, módszerekkel szakítani kell”), aztán a végén felvillantotta, hogy mit jelent a hungaroputyinizmus a hétköznapokban:

„A nyilvánosságban rendszeresen szereplő magyarországi civilek esetében külföldiek által fizetett politikai aktivistákkal van dolgunk, akik külföldi érdekeket próbálnak érvényesíteni Magyarországon. Ezt világossá kell tenni a magyar állam újjászervezése során.”

Először is, nem konzervatív, hanem bolsi szokás, amikor az államot állandóan újjá kell szervezni, senki és semmi nem lehet nyugalomban egyetlen percig sem, aki azt hitte, hogy az államalapítás az elmúlt négy évben lezárult, tévedett. Permanens forradalomban élünk, melynek elengedhetetlen dramaturgiai tartozékai a külföldről pénzelt árulók. Ami ebben sajátosan orbáni, az a három mondaton belül elkövezett öt ellentmondás, ahogy az érdek változik. Miután norvégozott és külföldi pénzezett egyet, minden további nélkül kijelentette:

„Ha az erdélyi közösség abba a helyzetbe kerülne, hogy a neki járó forrásokat a román költségvetésből nem kapja meg, számíthat Magyarország támogatására.”

És ez még semmi. A bevándorlást elutasítva, a nemzetállamok mellett is hitet tett.

„El fog jönni az az idő, hogy kérdésessé válik a nemzetállamok etnikai alapja. Ezt akarjuk?"

Tette fel a kétségbeesett kérdést a Turulbaszületett. Erdélyben. Tehát hol? ERDÉLYBEN. Ahol azért nincs a magyar kisebbségnek nagyobb autonómiája, mert a román kollégák féltik a nemzetállam etnikai alapját tőle. Ez az ember következésképpen

1. kalandor.
2. hazaáruló.
3. 1+2

Nem baj. Legalább nem liberális.

Kései sirató

Van-e mindebben valami új? Tartalmilag nem sok. Mindig felbukkan egy seggfej, aki elkezdi magyarázni, hogy a szabadság nem nagy ár a sikerekért. A klisék ugyanazok, hanyatló Nyugat, munka, közösség, erő, nép, új rend. A szabadságelvétel általában gyorsan összejön, a siker kevésbé, de arról az árulók tehetnek. Eredeti gondolat most sem került elő, hacsak az nem, hogy a 2008-as válság világtörténelmi jelentősége az első és a második világháború hatásához mérhető. De ez meg nevetséges. És nem is új, elmondta már néhányszor. A munkamicsodát is. Nincs új a sas alatt.

Ő egy ideje nem tartalmi vonatkozásban lép át újabb és újabb határokat, hanem abban, hogy mennyire vállalja fel magát. Tusványoson az orbáni büszkeség menetét szokták megrendezni. Idén rendesen kirúzsozta magát.

Végül is nem mindegy, miket zagyvál össze? Az egésznek nincs jelentősége. Csak duma. Szusszanásnyi zavart csend után ezt a következtetést is le lehet vonni. Addig sem vagyunk bérrettegők. Persze, ha valaki nem annyira felszínes, mint női magazinban a szerelmi horoszkóp, akkor feltűnhet neki, hogy  nincs külön elméleti Orbán és gyakorlati Orbán. Ő nem csak mondja, hanem csinálja is. Már rég túl van azon a ponton, ameddig az ember nem akarja megvalósítani titkos mániáit. Amit szombaton kifejtett a liberális demokráciáról, pontosan megjelenik az alaptörvényben, Polt Péterben, a paksi szerződésben, a Közgép osztalékában, az egyentankönyvben, az államosításokban. Valamint a gazdasági vergődésben, a félmillió kivándorlóban, a kétmillió éhezőben. Az érem másik oldala.

A liberális demokráciában nincs garancia arra, hogy ne olyan alkalmatlan kóklereket válasszanak vezetőnek, mint George Bush vagy Gyurcsány Ferenc. Ezt gyakran hozzák fel ellene. Ami igaz. Arra azonban egyedül a liberális demokráciákban van garancia, hogy az alkalmatlan kóklereket leváltsák, és jöjjön egy még nagyobb kókler, vagy ellenkezőleg, egy remek ember, de ennyi felelőssége a népnek is lehet. Különben mi értelme az egésznek?

A nem liberális demokráciákban nem megy ilyen simán. Ott a választási rendszert manipulálják, az állam pénzén kampányolnak, és röhögnek, hogy „az USA-ban a kongresszus beperli az elnököt”. Ez a baleset jobb helyeken akkor sem fordulhat elő, ha a pénzeszsákok még a telekre felhúzott stadiont is kitakarják.

A liberális demokráciákban lopnak, viszont van esély arra, hogy kiderüljön. A másikban a legfőbb ügyész ott ül a lopott páholyban.

Az egyikben akkor is élheted az életed, ha a vezető hülye. A másikban akkor sem lehetsz nyugodt, ha a vezető nem hülye. Ami egyébként kifejezetten ritka, mert ha nem is annak indul, az én vagyok a nép ösztönös és ellensúly nélküli megtestesülése szerep hamar meghülyít bárkit.

Ilyenkor kiállnak a nép elé, és még el is dicsekszenek vele.

Az alattvalók megvilágosodnak. A király esztelen. Ennek ellenére megtapsolják. A hűségalapú államban nem is tehetnek mást.