szerző:
Radnóti András

Miközben Visegrád immár csak a politikai kommunikáció által kreált fiktív térben értelmezhető, előtérbe kerülnek az együttműködés különféle alternatívái.

A magyar kormány nagyon szeret Visegrádra hivatkozni. Fontos Orbánnak életben tartani a visegrádi gondolatot, hogy a választók ne lássák: Magyarország egyedül harcol Brüsszellel. Azt a látszatot kell kelteni, hogy a szlovákok, csehek, lengyelek a szövetségeseink “Európa védelmében”, vagyis Európával, Brüsszellel szemben.

Pedig a visegrádi projekt mára tökéletesen kiüresedett. Nemcsak a komoly biztonsági együttműködés és infrastruktúrafejlesztések hiányoznak; amióta a kvótapert elvesztettük, és Magyarország egyedül, vagy legfeljebb a lengyelek oldalán harcol Brüsszellel, hiányzik a politikai egység is.  Van persze egy-egy közös ügy. Ilyen volt a migrációs kvótákkal szemben való együttes kiállás, és ilyen az EU strukturális és kohéziós forrásainak csökkentése ellen folytatandó harc a büdzsétárgyalásokban, vagy épp a multik által állítólag Közép-Európában kínált rosszabb minőségű élelmiszerek miatti méltatlankodás. Nincsen azonban közös jövőkép, nincs egyetértés a régió helyéről és szerepéről.

Orbán stratégiai csapdába kormányozta magát, bár eltart egy ideig, mire a csapda rázáródik. A bázis mozgósítása ugyanis a rendszer konszolidációjával egyre nehezebb: egyre abszurdabb összeesküvés-elméletekkel, egyre harcosabb retorikával kell működtetni a kommunikációs gépezetet. Ez pedig elkerülhetetlenül egyre súlyosabb konfliktusokhoz vezet — az EU-val is.

A négyes csapatban Lengyelország de facto első embere, Jaroslaw Kaczynski az egyetlen hívő, az egyetlen valóban ideológiailag vezérelt szereplő. Kaczynski valamiféle pilsudskiánus restauráción munkálkodik, a “tradicionális értékeket” bebetonozó, autokratikus Lengyelországot épít. Ezért a visegrádi országokat irányító erők közt alighanem az ő és pártja, a Jog és Igazságosság (PiS) álláspontja a legkevésbé hajlékony. Ugyanakkor, amint a nyári tüntetések is megmutatták, távolról sincs annyira bebetonozva, mint Orbán.

De Varsó és Budapest közt még létezik valamiféle politikai szolidaritás. Az uniós szerződés hetes cikkének (amely végső soron a szavazati jog felfüggesztésével szankcionálja az alapértékek megszegését) fenyegetése például azért nem valós veszély sem Orbánra, sem Kaczynskira nézve, mert tudható: az Európai Tanácsban megvétózzák a szankciót egymás ellen. De ez a szolidaritás is véges: Kaczynski legőrültebb belpolitikai játszmáiban, például Donald Tusk újraválasztásának megakadályozásában Orbán sem vesz részt.

Tőlünk északra viszont nem vállalják a magyar-lengyel párost: Szlovákia és Csehország a látszatát is kerülni akarja annak, hogy Magyarországgal és Lengyelországgal egy csapatban játszik. A szlovák kormányfő, Robert Fico többször egyértelművé tette, hogy országa Európa magjához kíván tartozni. Andrej Babis győzelme a cseh választásokon pedig a rengeteg pesszimista értelmezés ellenére nagy valószínűséggel a status quo, tehát a langyos EU-pártiság fenntartásával végződik majd. Babis végtére is pragmatikus figura. Tudja, hogy a cseh gazdaság mesés növekedése, ahogy saját üzletei sikere is, az EU-val és szűkebben Németországgal ápolt jó viszonyon nyugszik.

Az EU-hoz fűzött viszony akut ügye mellett hosszabb távú, krónikus problémák is segítettek kettétörni a visegrádi projektet. Jelentős részben a rendszerváltás utáni magyar és szlovák külpolitika kudarcának tudható be például a szlovákiai magyar kisebbség ügyének szőnyeg alá söprése. A legnyomasztóbb azonban az Oroszországgal ápolt magyar és lengyel viszony közti kódolt konfliktus. A mai lengyel nemzettudat alappillérét képező és Kaczynskiék által hangsúlyozott virulens ruszofóbia éles kontrasztban áll a magyar kormány oroszbarátságával, és a honi választók geopolitikai preferenciáinak ezzel összhangban történő lassú, de érezhető átalakításával.

Mert ne legyenek kétségeink: a magyar kormány Európa-ellenes retorikája működik. Az unalomig ismételt elemzői közhely, miszerint Magyarországon az EU magas támogatottságot élvez, igaz ugyan, de ez csak egy szám. Ezt árnyalja egy másik. Az Eurobarometer kutatás szerint az EU-ba vetett bizalom itthon harmadával esett 2010 óta, alig több, mint 40%-ra. Ez akkor is mutatja a kormányzati kommunikáció erejét – és a választók geopolitikai preferenciáinak gyenge gyökereit –, ha ez a szám történetesen még mindig meghaladja az EU-s átlagot. Semmilyen, az itthonihoz fogható "brüsszelezés" nem zajlik sem Szlovákiában, sem az egyébként hagyományosan euroszkeptikusabb Csehországban. Egyik ország sem akarja kockára tenni a belső körös tagságát.

Miközben Visegrád immár csak a politikai kommunikáció által kreált fiktív térben – leginkább pedig a magyar, kevésbé a lengyel közéletben – értelmezhető entitás, előtérbe kerülnek az együttműködés különféle alternatívái. Mindenki érti, hogy a régió kis országai egységben erősek, mindenki szeretne belőlük néhányat, és mindenki vezető szeretne lenni kis csapatában. Ilyen lenne az osztrákok, csehek és szlovákok által útjára indított, bár eddig keveset mutatott projekt, az úgynevezett slavkovi háromszög. Ilyen lenne az Andrzej Duda lengyel elnök által vezetett Három Tenger Kezdeményezés, amely a régió 12 országát egyesítené egy potens új közép-európai pólusban. De az alternatívák közé sorolandó még a térség kis liberális pártjai által kezdeményezett Új Közép-Európa-projekt is. A nemzetközi partnerek pedig élnek is az alternatívák sokaságával: Macron a nyáron Magyarországot és Lengyelországot látványosan elkerülve ültette le a régió kormányait, miközben Trump a Három Tenger Kezdeményezés csúcstalálkozóján házalt az amerikai palagázzal.

Közben a magyar kormány Visegrád poros koncepcióját kínálgatja, persze kizárólag hazai fogyasztásra. Stratégiai gondolkodás helyett rövid távú hatalmi érdek van, régiós és európai perspektíva helyett pedig provinciális bezárkózás. Mindaddig így is marad, amíg Visegrád mint eszköz, politikailag kifizetődőbb, mint Visegrád mint cél. Vagy ameddig Csehország és Szlovákia végképp le nem szakítja magáról a lengyel-magyar nehezéket. (Vagy amíg a lengyel vagy a magyar kormány meg nem bukik, persze.)

Mindez pedig attól is függ, hogy Európa merre megy. Ha elindul a Macron-féle integrációs nyomás, Magyarország és Lengyelország nehéz döntéssel néz majd szembe. Ha marad a jelenlegi helyzet, elhalászgatunk így még egy darabig.

 

A szerző külpolitikai elemző