Akinek 1990 után volt szerencséje beülni egy-egy Ludassy-órára az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, hogy – micsoda idők! – filozófiatörténetet hallgasson, olyan műfajjal ismerkedhetett meg, amiről a kilencvenes években még szó sem volt.
Ludassy Mária, professor emerita, filozófus, eszmetörténész, fordító és soktucatnyi klasszikus angolszász, illetve francia filozófiai munka elemzője, az ELTE oktatója trollkodott.
Nem akárhogy. Önálló műfajt teremtett. A legfeszültebb, legelvontabb vitákat dobta fel egy-egy látszólag oda nem illő idézettel, utalással, sokszor frivolnak tűnő megjegyzéssel. A magyar köztársaság épp az új, köztársasági gúnyáját próbálgatta. Azt ízlelgette, milyen az alkotmányozás, a többpártrendszer, hogyan alakul át a szabadságeszmény. Abban az időben a bölcsészkaroknak még különös jelentőségük volt. Pláne a filozófiaoktatásnak, amelynek keretében épp ilyesmiről volt szó. Ritka pillanata a magyar szellemtörténetnek – nem is tartott sokáig –, amikor a filozófiának és filozófiaoktatásnak presztízse volt.
Ludassy Mária az ország kiemelt fontosságú egyetemén, az ELTE-n oktatott filozófiát. Rögtön a rendszerváltás után tért oda vissza, mondhatni, egyike volt a kulcsszereplőknek, akik a magyar bölcsészképzést, filozófiaoktatást újragondolták. A „visszatért” kifejezés az ő esetében is, ahogy minden hiteles kortársa esetében, eufemizmus. 1968-ban a prágai tavaszt leverő moszkvai nyomásra végrehajtott csehszlovákiai magyar katonai bevonulás ellen tiltakozott, 1977-ben támogatta az emberi jogok csehszlovákiai megsértése ellen szót emelő Charta ’77-et. Enyhén szólva sem volt a rendszer embere 1989 előtt, 1990-es ELTE-s „visszatérése” tényleg része volt a korabeli rendszerváltásnak, szellemi jóvátételnek.
https://hvg.hu/itthon/20180821_A_tarthatatlan_szabadsag__Praga_1968
