Irán visszalőtt: Az amerikaiak katari bázisát érte rakétatámadás
Teherán kommunikációjából az olvasható ki, hogy szeretnék az ellenségeskedést ennyiben hagyni.
| Benyó Gábor, a Tábitha gyermekhospice-ház orvos-igazgatója |
„Huszonöt éve szilveszterkor a feleségemmel egy Vágó István-műsorban mi szórakoztattuk az ország egy részét” – eleveníti fel az 52 éves gyermekonkológus-hematológus, palliatív orvos, aki 2014-ben elnyerte az egészségügy Oscarjának mondott Astellas-díjat. Szerepelt a Szomszédokban is, mégsem a televíziózás hozta meg számára az ismertséget. Az Árpád Gimnáziumban az évfolyam legkiválóbb diákjaként végzett 1983-ban, sokáig a matek érdekelte. Azt máig nem tudja, miért választotta az orvosi egyetemet. „Nyomokban sem lelhető fel orvos a családban, édesapám bányagépész-technikus, édesanyám üzemmérnök volt, már bőven nyugdíjasok.” A matek tagozat sem volt hiába: „megtanított a gondolkodásra, a pontos fogalmazásra”. A kórházban sokszor rá hagyták a rossz hír közlését. Az I. Számú Gyermekklinikán kezdett 1989-ben, ma főállásban a Tábithában dolgozik, de a Bátor Tábor szakmai munkájában is meghatározó a szerepe. Orvosként ő volt az első, aki igent mondott egy érintett szülő javaslatára, hogy legyen gyermekhospice-ház Magyarországon. Volt, hogy a házból ő vitt meccsre egy focirajongó haldokló kisfiút. „Megszokhatatlan egy gyerektől a kérdés, hogy meg fog-e halni.” Motorozással, barkácsolással, könnyedebb olvasmányokkal kapcsol ki. Feleségével Zuglóban él, három gyerekük van. „Örültem volna, ha legalább az egyik az orvosszakma felé kacsingat”, de ketten így is gyerekekkel foglalkoznak majd. A rengeteg munkával töltött évet a család megérezte, hiszen „a legkritikusabb periódusban nem voltam velük. Lehet sokat dolgozni, de ezt soha nem kapja vissza az ember.” 52 évesen már érzi, hogy jobban oda kell figyelnie magára. „Nem jó, ha az ember eléri a nyugdíjaskort, de elhuny, mielőtt élvezhetné.” |
Stiller Ákos
HVG: Azt mesélte, hogy gyerekkorában rémálmai voltak a halálról, és rákfóbiája volt. Most olyan helyen dolgozik, ahol gyerekek halnak meg – zömmel rákban. Hogy jutott el idáig?
Benyó Gábor: A félelemnek sokszor az ismeretlenség az oka. A halál maga egyetlen pillanat, az ember attól fél, mi lesz közben és utána. Ha valahogy leküzdi ezt a félelmet, sokkal könnyebb lesz elfogadni. Ahogy a Bókay utcai gyerekklinikára kerültem, Tulassay professzor megkérdezte, nem szeretnék-e az onkológiai osztályra menni. Nem ez volt életem célja, de kihívásnak éreztem. Onnantól átlendültem ezen, vagy elmúlt, nem tudom.
HVG: Emlékszik, milyen volt, amikor először kellett megmondania egy szülőnek, hogy meg fog halni a gyereke?
B. G.: A legerősebb ehhez kapcsolódó emlékem húsz évvel ezelőtti, és egy agydaganatos kisfiúhoz kötődik, akinek 10–15 százalékos túlélési esélye volt, de nem akarták kezeltetni a szülei. Rábeszéltem őket, hogy kezdjük el, és megígértem, én leszek az első, aki szól, ha abba kell hagyni. A kezelés nem hatott, de a reflexek néha működtek. Ezt a szülők javulásként értékelték. Nagyon nehéz volt elfogadniuk, hogy nincs tovább értelme a kezelésnek.
HVG: Gyógyító orvosként mikortól tudta elfogadni, hogy értelmetlen tovább kezelni valakit, ha azzal csak a szenvedéseit tolja ki?
B. G.: Pár évvel az után, hogy elkezdtem az onkológián dolgozni. Az onkológia gyönyörű szakma: a gyógyítás mellett arról is szól, hogy megpróbáljuk a gyógyíthatatlan beteg életminőségét javítani, megóvni a halál testi és lelki fájdalmától. Kiabálhatok az esőnek, hogy álljon el, de megtehetem azt is, hogy kinyitok egy ernyőt, hogy ne ázzon el minden.
HVG: A beszélgetésünk előtti napon halt meg egy kisgyerek a Tábithában. Hogyan tudja lezárni magában, elengedni, hogy ne rakódjon önre emiatt lelki teher?
B. G.: Mindig végiggondolom, hogy mindent megtettünk-e. Nekem akkor kudarc a halál, ha a gyereknek nem tudom csillapítani a fájdalmát, vagy nem a legjobb ellátást nyújtottam. Ha a családon érzem, hogy valamit számonkér rajtam, akkor nem végeztem jó munkát. Aki a munkatársak közül akar, elmegy a temetésre. Én nem szoktam. Erre lelkileg már nincs szükségem.
HVG: Tényleg őrizgeti egy anya szemrehányó levelét?
B. G.: Figyelmeztetésül tettem el, hogy emlékezzek: mindig észnél kell lenni, nem szabad rutinból cselekedni. A kudarcból pedig tanulni kell, legalább azt, hogy nem vagyunk tökéletesek.
HVG: Mindig mosolyogva érkezik az interjúkra. Rájátszik, vagy valóban ilyen jókedvű?
B. G.: Azért nem mindig mosolygok, de valóban, alapvetően jókedvű vagyok. Ha pesszimista lennék, már rég a kardomba dőltem volna. Sokszor kesergek, de igyekszem mindenben megkeresni a humort és vidámságot. Még a gyógyítás kapcsán is.
HVG: Egy haldokló gyereknek is mesél viccet?
B. G.: Akár mesélhetek is, bár nyilván nem agonizáló betegnek. Amíg az élet minősége engedi, vidám vagyok. Mit várhatnék, ha sírva mennék be hozzá?
HVG: Tud állást foglalni abban, mi a jobb: gyógyszerekkel és mellékhatásokkal élni, amíg lehet, vagy fájdalomcsillapítás mellett wellnessezni menni az utolsó hetekre?
B. G.: Attól függ, mit szeretne a beteg. Ha megélni az unokája esküvőjét, mondjuk nyolc hónap múlva, akkor muszáj kezelni – bár annak mellékhatásai miatt előbb is meghalhat. De mondhatja azt is, hogy együtt akar lenni a szívbeteg párjával, és a rövidebb, de tartalmasabb életet választja. A lényeg, hogy ne egyedül az orvos döntsön.
HVG: Önnél demokrácia van?
B. G.: Igen, de ha a 80-90 százalékban gyógyítható leukémiában szenvedő gyerek szülője azzal jön, hogy ő márpedig nem adat be mérget a gyerekének, akkor – ha nincs más út – gyámság alá kell helyeztetni a gyereket, és kezelni kell. Az időhúzás az életét veszélyezteti.
HVG: Mi volt az eddigi legnagyobb morális dilemmája?
B. G.: Amikor a szülő nem engedte, hogy beadjak a gyereknek morfint, mert azt mondta, nincs fájdalma. A gyerek szenvedett, de az anyja miatt ő is elutasította a gyógyszert. Perbe foghattam volna a szülőt, de közben tudtam, hogy a gyerek hamarosan meghal. Akkor meg miért rontsam meg a viszonyukat? Az ilyen szituációktól nem tudok aludni.
HVG: A Bátor Táborba jár feltöltődni, ahol simán mászkál színesre festett körmökkel.
B. G.: Oda zömmel olyan gyerekek jönnek, akik valóban meggyógyulnak. Látom őket kiteljesedni, gyereknek lenni, nem csak a kórházi ágyon feküdni. Pluszöröm, amikor valaki, akiről tudom, hogy többet nem mehet ilyen helyre, fölmegy a kötélpályára.
HVG: A hospice-ban csillapítják a fájdalmat, de nem tesznek semmit a halál ellen, nem kapcsolják a beteget lélegeztetőgépre. Ez mennyire passzol a jelenlegi jogszabályokhoz?
B. G.: Itthon öt éve működik a gyerekhospice, az ellátás a jogi háttér elé szaladt. Az EU-ban több helyen pontos szabályok léteznek arra vonatkozóan, mit kell és mit tilos tenni a gyógyíthatatlan gyerekekkel. Bár nem támogatom az eutanáziát, szerintem nem annyira ördögtől való, hogy gondolkodás nélkül elutasítsuk. Őszintén kellene végre beszélni róla. Csakhogy amíg a paraszolvencia létezése miatt felmerülhet, hogy anyagi okoktól vezérelve végeznék, addig lehetetlen.
